A parlamentben felszólalt a MIÉP elnöke, arra kérte a külügyi vezetést, hogy jó alaposan készüljön fel a jugoszláviai helyzet ilyen vagy olyan megoldása után várható béketárgyalásokra, konzultáljon széles körben, és tegyen meg mindent a magyarság érdekében. Válaszolt erre a külügyi államtitkár, s azt ígérte, hogy a magyar külügy igenis azon lesz, hogy alaposan felkészüljön a rendezési tárgyalásokra, és szem előtt fogja tartani a magyarság érdekeit.
Úgy néz ki, ennyi történt.
Mármost a kedves olvasó jól tudja, hogy szívemen viselem kormányunk ügyét, mindent elkövetek, hogy lelke titkos rezdüléseit is kövessem. Hogy mást ne mondjak, csak az elmúlt hónapokban 1. magamévá tettem a millenniumi eszmét, 2. kiközösítettem György Pétert, és 3. megvilágítottam a polgári igazságkoncepció lényegét. Most az engem olyannyira jellemző pedagogikus furor és hallatlan türelem mozgósításával szeretném megvilágítani, elsősorban szeretett kormányom felelős tisztségviselői számára, mi is történt valójában (nem bánom, azért mások is elolvashatják).
A MIÉP elnökének beszéde úgynevezett kétértelmű beszéd volt, amely - ennek megfelelően - legalább háromféleképpen értelmezhető. 1. Azt jelentette, hogy a szónok aggódik a magyar külügyi vezetés felkészültségéért. 2. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy ha majd tönkrevertük a szerb hordát, akkor csatoljuk vissza a Vajdaságot. 3. Jelentette továbbá mindezt a két értelmezést együtt, hogy tudniillik ne legyen már olyan töketlen a magyar külügy, hogy ki nem hasítja a bomló testből, ami jár nekünk.
Külügyi államtitkárunk ezen értelmezések közül csak az elsőt tulajdonította a MIÉP elnöke beszédének, s így is válaszolt. Itt ismét több eset lehetséges. 1. Az államtitkár úr igenis pontosan értette a beszédnek mind a három jelentését, ám valamely okból úgy tett, mintha csak az elsőt fogta volna föl; vagy 2. sajnos nem sikerült felfognia a beszéd másik (két) értelmét, s ezért válaszolt úgy, ahogy. Továbbá 3. esetleg én tévedek, és rosszindulatúan belemagyarázok mindenfélét a jeles elnök szavaiba, aki pedig dehogy, dehogy! akarta azt mondani, épp ellenkezőleg. És akkor az államtitkár jól tette, amit tett. Ezt a harmadik esetet nemcsak egészséges hiúságból zárom ki, hanem azért is, mert néhány nap múlva - immár a parlament falain kívül, valami pártrendezvényen - az elnök teljesen nyíltan azt követelte, hogy az eljövendő béke után vegyük vissza a Délvidéket.
Nos, ne becsüljük alá szeretett kormányunk államtitkárát, e jó humorú és fess férfiút, aki már kitüntette magát a destruktív szekták elleni harcban. Nehezen hihető, hogy ne vette volna észre: nem pusztán a leendő tárgyalódelegáció felkészültsége miatt aggódik a MIÉP elnöke. Az sem hihető, hogy ne hitt volna saját fülének, s bár megértette a beszéd kettős üzenetét, az egyik értelmezést elhessegette volna magától. A legvalószínűbbnek az tetszik, hogy úgy tett, mintha csak a külügy tárgyalási módszereiről, konzultációiról volna szó, megígérte, hogy persze, minden figyelembe lesz véve, s ezzel mintegy megúszta azt, hogy nagyobb botrány keletkezzen. Nem kellett rámutatnia a rejtett és nagyon kínos jelentésre. Gyorsan a szőnyeg alá söpörte ezt a büdös kis izét, hullarabló polgártársával kezet rázott, elvégre legnagyobb kormánypártunk a Liberális Internacionálé tagja, türelme végtelen.
Az enyém is az, ezért most még a tanulságot is elmagyarázom, hogy félreértés ne eshessék. Nem ezt kellett volna tenni, kedves államtitkár úr, mert ez így duplán kínos lett. Mert valóban nagy szégyen az, ha a magyar parlamentben ott ül egy olyan párt, amely (többek között) nyíltan revíziós törekvéseket fogalmaz meg. De ennél már csak az a nagyobb szégyen, ha a kormány úgy tesz, mintha nem lenne min vitatkoznia ezzel a párttal. Így ha kicsit igyekszik, még magát is revíziós hírbe keverheti.
