Sajó László: öt és feles (Bakával a meccsen)

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Guszti nem jön, oda ugyan nem, mocskolódnak, de hát hol nem?, megszokhattuk már, hajthatatlan. Laci jönne, de hát éppen libát süt, stílszerûen, mondja õ, biztos horgászversenyen fogtad, mondom én, utána ludaskása, jó étvágyat, fulladj meg. Én vagyok itt a legnagyobb hülye, mikor mindenki fanyalog és röhög, föl kéne szántani a pályákat, meccsre csak a bunkók járnak, bezzeg a szategyen a bundeszliga, mikor sporttársaim a fradidózsát nézik, mikor bámulhatnék kifelé az ablakon, jutna eszembe számtalan - én meccsre megyek. Mikor esik az esõ. Mit csináljak? Itt keringek a lépcsõházban, itt lépek ki a kapun, itt kerülgetem a pocsolyákat, itt megyek a boltba, itt megyek meccsre is. A nagyvilágon-e? Kívül. És ha nem jön Guszti, Laci, akkor Bakával. Baka István: Az idõ térképjelei. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 124 oldal, 990 forint. Épp elfér a belsõ zsebben, hosszú az út, elõveszem a metrón. Béke van, le lehet ülni, olvasni. Képzeljék el, mi lett volna, ha fennmarad a Magyar Tanácsköztársaság, és akkor most bennünket, magyarokat, nem magyaroknak, hanem "tanácsoknak" neveznének világszerte! (i. m. 7. o.) A villamoson csüngeteg magyarok, egy kocsi az egész, nosztalgiajárat az Ady Endre úton, suhant nesztelen. Nem férek föl, legalább megiszom valamit a Büfében, hideg van. Vagy ebben a kispolgár deviancia iránti örök nosztalgiája fejezõdött ki? (Mint nálunk az Adyt alig olvasók között az iszákos szoknyavadász kultuszában?)... Mártíriumában az alkoholnak legalább akkora szerepe volt, mint az egyre faluellenesebb szovjetizálódásnak (i. m. 16-17. o.). Olvasnám tovább a Jeszenyin-portrét, végállomás, szürke vastraverzek az égen, futballpálya. A vendégszektorba veszek jegyet, nyilak jelzik utamat, jól nevelt voltam mindig, követem az utasítást, felsõbb osztályba léphet, gyalogos forgalom a túloldalon, olvassa el a túloldali tájékoztatót, megyek a nyilak után, ijedt fehéregér a labirintusban, isten szabadon kísérletezhet velem, ott végül majd a kijárat, itt döglök meg úgyis az egyik sarokban. Jut eszembe arról, hogy már a temetõnél vagyok, Babos a temetõ felõli kaput védi, errõl támadunk, fel. (Szeretem a temetõ melleti pályákat, a hazai is ilyen, Újpesten kicsit messzebb esnek egymástól, Csepelen a stadionban volt a hõsök temetõje. Ám legszebb vidéken, megyekettõ, körzeti bajnokság, a falu, a világ végén temetõ és futballpálya, örök dolgok.) A kapuban (nem a temetõ-) diszkrét motozás, õrzõ-védõ angyal sárga lepelben szívem körül matat, könyv, mondom, szégyellem is magam, puha fedelû, férfiasabb lenne egy keménykötésû boxer, kiment a divatból, csempésznék bézbólütõt, bombát (füst-) legalább. Lenin ez idõ tájt mondta az orosz intelligenciáról: "Ez nem a nép agya, hanem a szara." (I. m. 14. o.) A vendégszektorban vagyunk vagy tizenheten, tizenévesek, néhány nyugdíjas, egy komplett család, háromgyerekestül, családfõ nem komplett, hogy ide, és az esõbe, végül én. Céltáblás ház van, ide jöjjetek!, mögöttünk a biztonságiak többen vannak. Boldog idõk, mikor szórványban elvegyültünk, örültünk, bánkódtunk titokban. Most lehet érzelmet nyilvánítani, egynullra vezetünk, Guszti nincs mellettem, így hát egy nyugdíjas sporttársat ölelgetek. A kisgazdapesti dalárda legott szitokkórussá alakul, gá-gá-gá, buziemtéká, Laci már biztos a ludaskását eszi, nemsokára, igen, jön a mocskoszsidók, elvagyunk. S ha még valaki nem tudná, mirõl van szó, jõ az ellentmondást nem tûrõ, bár némiképp ellentmondásos versezet: Mindenki kispesti, / aki nem, az menjen ki! Dulakodás, értsd: bennünket rugdosnak, vernek, s nem a pályán, rendõrök a nagylelátón, áldom szabálykövetõ gyávaságomat, hogy nem húzódtam meg ott, az esõ elõl, söpörne most végig rajtam népharag. "Felhõ felhõt gyúrva jajgat..." (i. m. 5. o.), félidõ, még a nap is kisüt, fényénél olvasok. Meghalni egy szeretett nõ becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég! (i. m. 10. o.), olvasom Puskinról, lám, egy költõ is elragadtatja magát, ha tárcát ír. A második félidõben sokáig semmi, az emtékás köménymagban egy srác mobiltelefonál, mentsetek meg, Rõzse, hallod, itt vagyok a libások között, integet is, tréfa, derültség környül, Rõzse, mér´ nem vered a dobot, odaát csak egy hangerõsítõ, vagy mi, hangosító szól, de minek, közli jobbhátvédünkkel, hogy az anyjával éppen most micsinálnak, aztán a saját csapatot küldi el, együttesen, ahonnan jöttek, oda, s további rigmusok, égtek lelkemben kis rõzse-dalok, ég a pofám. És, jaj, buziillés befejeli a másodikat is, mi lesz itt, nyugdíjas sporttárs kezét szorongatom, vége, osonunk kifelé, ne arra, ott van a balhé, ifjú a sálat kebelébe rejti, a temetõ felé kerülnek, mit nekem, irány a fõsodor, mi baj lehet, mellettem a nyugdíjas. Magyarázom lelkesen, ha a végén a Béla berúgja a kipattanót, mesterhármas, sporttárs szelíden, hogy fogjam be a pofámat, egy csoport mögöttünk most adja ki utolsó dühét, mocskoszsidók! Jó, hogy Laci (egy másik) nincs itt, õ hátra- és szembefordulna, kullogok elfele. Mandelstam, õsei hitét elhagyva, nem az "orosz" vallást választja, amely a bizánci hangulatú Moszkvát idézi, hanem a "semleges" metodista egyházat - ennek viborgi templomában keresztelik meg 1911-ben (i. m. 18. o.). Az egyvago nos villamoson három megálló után nyugdíjas sporttárs elbúcsúzik, gratulálok, jó ég, hiszen kispesti, drukker, s az õ karjaiba zuhantam gólörömben, megbújt a vendégszektorban, az övéi elõl. A metrón csönd, még a Népligetnél is, vihar utáni? Csak rendõrök csoportosulnak. Nemrég volt vége a fradidózsának, kisgazdák egymást közt, írnám szemetül, ha nem volnának jóakartatú bar&a

Sajó László

Öt és feles

Bakával a meccsen

Guszti nem jön, oda ugyan nem, mocskolódnak, de hát hol nem?, megszokhattuk már, hajthatatlan. Laci jönne, de hát éppen libát süt, stílszerûen, mondja õ, biztos horgászversenyen fogtad, mondom én, utána ludaskása, jó étvágyat, fulladj meg. Én vagyok itt a legnagyobb hülye, mikor mindenki fanyalog és röhög, föl kéne szántani a pályákat, meccsre csak a bunkók járnak, bezzeg a szategyen a bundeszliga, mikor sporttársaim a fradidózsát nézik, mikor bámulhatnék kifelé az ablakon, jutna eszembe számtalan - én meccsre megyek. Mikor esik az esõ. Mit csináljak? Itt keringek a lépcsõházban, itt lépek ki a kapun, itt kerülgetem a pocsolyákat, itt megyek a boltba, itt megyek meccsre is. A nagyvilágon-e? Kívül. És ha nem jön Guszti, Laci, akkor Bakával. Baka István: Az idõ térképjelei. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 124 oldal, 990 forint. Épp elfér a belsõ zsebben, hosszú az út, elõveszem a metrón. Béke van, le lehet ülni, olvasni. Képzeljék el, mi lett volna, ha fennmarad a Magyar Tanácsköztársaság, és akkor most bennünket, magyarokat, nem magyaroknak, hanem "tanácsoknak" neveznének világszerte! (i. m. 7. o.) A villamoson csüngeteg magyarok, egy kocsi az egész, nosztalgiajárat az Ady Endre úton, suhant nesztelen. Nem férek föl, legalább megiszom valamit a Büfében, hideg van. Vagy ebben a kispolgár deviancia iránti örök nosztalgiája fejezõdött ki? (Mint nálunk az Adyt alig olvasók között az iszákos szoknyavadász kultuszában?)... Mártíriumában az alkoholnak legalább akkora szerepe volt, mint az egyre faluellenesebb szovjetizálódásnak (i. m. 16-17. o.). Olvasnám tovább a Jeszenyin-portrét, végállomás, szürke vastraverzek az égen, futballpálya. A vendégszektorba veszek jegyet, nyilak jelzik utamat, jól nevelt voltam mindig, követem az utasítást, felsõbb osztályba léphet, gyalogos forgalom a túloldalon, olvassa el a túloldali tájékoztatót, megyek a nyilak után, ijedt fehéregér a labirintusban, isten szabadon kísérletezhet velem, ott végül majd a kijárat, itt döglök meg úgyis az egyik sarokban. Jut eszembe arról, hogy már a temetõnél vagyok, Babos a temetõ felõli kaput védi, errõl támadunk, fel. (Szeretem a temetõ melleti pályákat, a hazai is ilyen, Újpesten kicsit messzebb esnek egymástól, Csepelen a stadionban volt a hõsök temetõje. Ám legszebb vidéken, megyekettõ, körzeti bajnokság, a falu, a világ végén temetõ és futballpálya, örök dolgok.) A kapuban (nem a temetõ-) diszkrét motozás, õrzõ-védõ angyal sárga lepelben szívem körül matat, könyv, mondom, szégyellem is magam, puha fedelû, férfiasabb lenne egy keménykötésû boxer, kiment a divatból, csempésznék bézbólütõt, bombát (füst-) legalább. Lenin ez idõ tájt mondta az orosz intelligenciáról: "Ez nem a nép agya, hanem a szara." (I. m. 14. o.) A vendégszektorban vagyunk vagy tizenheten, tizenévesek, néhány nyugdíjas, egy komplett család, háromgyerekestül, családfõ nem komplett, hogy ide, és az esõbe, végül én. Céltáblás ház van, ide jöjjetek!, mögöttünk a biztonságiak többen vannak. Boldog idõk, mikor szórványban elvegyültünk, örültünk, bánkódtunk titokban. Most lehet érzelmet nyilvánítani, egynullra vezetünk, Guszti nincs mellettem, így hát egy nyugdíjas sporttársat ölelgetek. A kisgazdapesti dalárda legott szitokkórussá alakul, gá-gá-gá, buziemtéká, Laci már biztos a ludaskását eszi, nemsokára, igen, jön a mocskoszsidók, elvagyunk. S ha még valaki nem tudná, mirõl van szó, jõ az ellentmondást nem tûrõ, bár némiképp ellentmondásos versezet: Mindenki kispesti, / aki nem, az menjen ki! Dulakodás, értsd: bennünket rugdosnak, vernek, s nem a pályán, rendõrök a nagylelátón, áldom szabálykövetõ gyávaságomat, hogy nem húzódtam meg ott, az esõ elõl, söpörne most végig rajtam népharag. "Felhõ felhõt gyúrva jajgat..." (i. m. 5. o.), félidõ, még a nap is kisüt, fényénél olvasok. Meghalni egy szeretett nõ becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég! (i. m. 10. o.), olvasom Puskinról, lám, egy költõ is elragadtatja magát, ha tárcát ír. A második félidõben sokáig semmi, az emtékás köménymagban egy srác mobiltelefonál, mentsetek meg, Rõzse, hallod, itt vagyok a libások között, integet is, tréfa, derültség környül, Rõzse, mér´ nem vered a dobot, odaát csak egy hangerõsítõ, vagy mi, hangosító szól, de minek, közli jobbhátvédünkkel, hogy az anyjával éppen most micsinálnak, aztán a saját csapatot küldi el, együttesen, ahonnan jöttek, oda, s további rigmusok, égtek lelkemben kis rõzse-dalok, ég a pofám. És, jaj, buziillés befejeli a másodikat is, mi lesz itt, nyugdíjas sporttárs kezét szorongatom, vége, osonunk kifelé, ne arra, ott van a balhé, ifjú a sálat kebelébe rejti, a temetõ felé kerülnek, mit nekem, irány a fõsodor, mi baj lehet, mellettem a nyugdíjas. Magyarázom lelkesen, ha a végén a Béla berúgja a kipattanót, mesterhármas, sporttárs szelíden, hogy fogjam be a pofámat, egy csoport mögöttünk most adja ki utolsó dühét, mocskoszsidók! Jó, hogy Laci (egy másik) nincs itt, õ hátra- és szembefordulna, kullogok elfele. Mandelstam, õsei hitét elhagyva, nem az "orosz" vallást választja, amely a bizánci hangulatú Moszkvát idézi, hanem a "semleges" metodista egyházat - ennek viborgi templomában keresztelik meg 1911-ben (i. m. 18. o.). Az egyvago nos villamoson három megálló után nyugdíjas sporttárs elbúcsúzik, gratulálok, jó ég, hiszen kispesti, drukker, s az õ karjaiba zuhantam gólörömben, megbújt a vendégszektorban, az övéi elõl. A metrón csönd, még a Népligetnél is, vihar utáni? Csak rendõrök csoportosulnak. Nemrég volt vége a fradidózsának, kisgazdák egymást közt, írnám szemetül, ha nem volnának jóakartatú barátaim innen, onnan. A rosszindulatú, de nagyon nagy író Bunyin szerint azzal szédítette a lányokat [Jeszenyin]: "Ha jó leszel hozzám, elviszlek a Csekába, és megmutatom, hogyan végzik ki az ellenforradalmárokat." (I. m. 15. o.) Hazaérek a híradóra, onnan tudom meg, elsõ hír, a bombázások elõtt, én szolid népharagünnepélyen voltam, az Üllõi úton "háború", vér folyt, egy lovas rendõr lába eltört, nem a lóé, a miniszter, elnök a stúdióban, ilyetén minõségeiben indítványozza, hogy parlamenti vizsgálóbizottság (mér´ nem mingyá´ a kormányülés?) összehívását indítványozzák, publicisták majd megírják (megírták). A képen egy rendõrló épp rosszban sántikál, aztán a háború, menekülõk, meneküljetek!, hullák közeliben, közel innen, szombat este van. 1941. augusztus 31-én fiai és házigazdái "kommunista vasárnapra", terménybegyûjtésre mentek. Marina [Cvetajeva] ezt az alkalmat használta fel arra, hogy véget vessen szenvedéseinek. Megírta fiának szóló búcsúlevelét, és felakasztotta magát. Sírjának pontos helyét nem sikerült kideríteni (i. m. 23. o.). Idáig jutottam.

Harmadnap a sportlapban: "Szakmai értelemben majdhogynem nulla, morálisan pedig mocsár mélységû labdarúgó-bajnokikon vagyunk túl." Kerülgetem tovább a pocsolyákat, beléjük nézek, látom magam, beléjük köpök, kavarog a mocsok. A pocsolya mélye.

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk