Hozzávalók: 1/2 kiló békevágy, 5 tonna antikapitalizmus, 1/6 mg elvi alapokon nyugvó pacifizmus, 1 db értékrelativizmus, 4 liter naivitás, 1 1/2 tonna cinikus tudatlanság, 3 kiló szociálisan demagóg sóder, 8 evőkanál púder, show.
Az elvi alapokon nyugvó pacifizmust jól kiforgatjuk, és aktuálpolitikai célokra használjuk. Ugyanezt csináljuk az erkölccsel, amit addig klopfolunk, amíg végképp fel nem puhul, hogy tetszésünk szerint instrumentalizálhassuk érzelgős performance-unkhoz. A hozzánk csapódók őszinte békevágyát egyenletesen lenyesegetjük, szárnyaikat bedaráljuk, és lassú tűzön forgatva hozzákeverjük a békepárti sódert. A párolt naivitást beletesszük a háborúellenes, humanista rizsába, hogy jobban nézzen ki. Egyszerre tiltakozunk az albánok elüldözése, meggyilkolása ellen és a NATO erre való válasza, a bombázások ellen, ami ellenállhatatlanul vonzóvá teszi érvelésünket ("emberi életek sérülnek"). Ha szociológusok vagyunk, és megfőtt a morálunk, kiállunk, és hangoztatjuk: nem az az érdekes, ki kezdte a gyilkolást, hanem hogy legyen már béke; ugyanígy a holocaust idején is elmondanánk, hogy nem érdekes, ki kezdte a gyilkolást, a németek vagy a zsidók, az a lényeg, hogy Drezda bombázása maradjon abba.
Miközben napi szinten verjük a farkunkat, hogy a kormány nem határolódik el a határrevizionista szélsőjobbtól, simán soraink közé fogadjuk a nyíltan kommunista, Milosevic-párti szélsőbalt, és azokkal követelünk "békét azonnal", akik nemrég még neofasisztákkal közösködtek Szaddám védelmében. Amikor a megtisztított, karikára sült maradék hitelünk elpárolgott, magabiztosan kijelentjük, hogy a NATO valójában nem egy népirtást akar megakadályozni (az minket amúgy is csak marginálisan érdekel, hiszen nem akarunk tudni róla), hanem csak le akar igázni egy országot, hogy előkészítse a terepet a nagy multiknak/a globalizációnak/az új világrendnek. A felhígított, szaftos antikapitalizmusban jól megmártogatjuk álszentségünket és cinizmusunkat. Jugoszlávia nemzeti szuverenitására, az ENSZ kihagyására panaszkodunk; ugyanígy a holocaust idején is bátran ragaszkodnánk ahhoz, hogy a zsidók kiirtása német belügy, különben sem tudhatjuk, hogy a zsidók valóban ártatlanok-e.
Adjunk az esztétikára! Ha már nagygyűlünk, szervezzünk pártmentes, pacifista transzparenseket, virágokat, és ügyeljünk arra, hogy a jugó követség után ugyanúgy az amerikai követség elé is kimenjünk - csak így válik végképp hazuggá, amit kisütünk. Fontos az időzítés is, hiszen csak a Győzelem Napja lehet az az alkalom, amikor megfeledkezhetünk arról, hogy a második világháborúnak, a népirtásnak bizony bombák és fegyverek vetettek véget. Ha már egybeforrt és végképp összemosódott a különböző motivációkból tüntetők szándéka és világképe, ízesítsük meg az egészet giccses pacifista show-val: dobáljuk be a virágszálakat, koszorúkat a Duna vizébe, majd gondosan hajtogassunk kis papírhajókat, és könnycseppel a szemünk sarkában bízzunk benne, hogy hat a szimbolika, és Milosevic észhez tér; ugyanígy a holocaust idején is kis papírhajókkal nyugtatgatnánk maradék lelkiismeretünket.
Az egész képmutatást leöntjük olcsó morális szósszal, és forrón, tetszés szerint chartás hangulattal tálaljuk. Figyelem! Együk is meg, amit kifőztünk!
