Keleti kilátások
Szakmai konzultáció
A 3. A elõtt két apa várta, hogy kicsengessenek. Az egyikük erõsen másnaposnak látszott, a másikon elsõ látásra nem volt semmi érdekes. Te, mondta az, aki másnaposnak látszott, ahogy öregszik az ember, inni egyre nehezebb. A másik hümmögött egy aprót, egyszerre jelezvén, hogy nem süket, valamint hogy szíve szerint efölött, minden mással egyetemben, nem nyitna vitát, ha lehet. Nem is az, folytatta, aki másnaposnak látszott, hogy a másnap jóval nyûgösebb. Azért az is, gondolta a másik, de nem érezte szükségét, hogy ezt közölje is. Inkább, hogy nõ vele a munka, egyre többet kell küzdeni a siker érdekében, a másik oldalon pedig... te, az a szégyen, az a depresszió! - lendült bele a friss élmény talaján mindjobban a közlékenyebb, mire a másik morgott egy semlegeset, ami mindazonáltal egyetértésnek, mintsem tiltakozásnak volt inkább felfogható. Ahogy megy a Piac utcán fényes nappal részegen az ember..., te, olyankor mindig szembejön egy ismerõs. És még az a jobb, ha emlékszel, hogy találkoztatok, s nem úgy tudod meg egy hét múlva, hogy lehánytad a Nagytemplomot. Megint korán jöttem, gondolta a szótlan, még csak most viszi be az uzsonnafelelõs az iskolatejet. Feszengett, mert tartott tõle, az általános alany hamarosan egyes szám elsõ személyûre vált, miáltal a kérdés lételméleti vetülete dicsekvõ jellegû, férfiasnak gondolt hõstörténetek argumentációjába megy át. A másnapos azonban - okot adván a reményre -öreg motorosként régóta túl volt már azon, hogy szórakozásból igyon: egyáltalán nem viccbõl lett matematikusból egy játékterem kulcsos embere. Így nem állt elõ mégsem, szerencsére, érdemi sztori-veszély: az épp véget ért négynapos etapból a konkrétumok szintjén csak annyi lett megtudható, hogy befordult egy árokba éjjel a Trabanttal, de sikerült ott helyben tízezer forintért eladnia. Nincs vele gond legalább.
Mindig õket engedik ki utoljára - mondta a pillanatnyi csendben idegesen az, akin elsõ látásra nem volt semmi különös, s még valami csúnya szó is volt a végén, de azt már elnyomta az erõsödõ folyosói gyerekzsivaj. Attól, hogy megszólalt, elnyûtt társa új erõre kapott, bár egyáltalán nem volt könnyû az adott állapotban jelentéssel bíró szavakat formálnia. Ahogy mégy, te, az utcán, oszt nem tudod, hova - mondta olyan hangon, amitõl egy érzõ szív azon nyomban megszakad. Ahogy a kulcs nem megy be a zárba, s akkor dereng, hogy innen négy éve elköltöztetek. Ahogyan ott gondolkozol, igen, eddig rendben, de akkor most hol laksz: az a magány nem piskóta, édes öregem. Az az elveszettség, úgy a harmadik napon. S mert úgy látszott, a másiknak van fogalma errõl, gyorsan hozzátett valami biztatót, el ne keseredjen õ is teljesen, na meg hogy a dolog értelme és célja is világos legyen: ráinni, te, egy szörnyû nap reggelén - ezen a földön az a legcsodálatosabb. Egy rövidke alvás után, nem mást, csak könnyû söröket. Fontos, hogy ne aludja ki teljesen az ember az elõzõ napot, s ébredéskor rögtön kezdje el: kaja nélkül, egy kávé után, maximum. Ilyenkor van az a felívelõ periódus délig, tudod: ez minden pénzt megér. Ezért érdemes.
Ha valaki ezen a ponton, mint egy doktor, érdeklõdve közelhajol, egy szempárt látott volna felcsillanni a 3. A elõtt egy viszonylag olcsó, fémkeretes szemüveg mögött; két olyan szemet, melyek eddig néztek csupán, most viszont láttak is a felderengõ emlékek okán: az élet átmenetileg beléjük költözött. Az viszont messzebbrõl is látható volt, hogy a fej, amelyre feltették ezt a szemüvegkeretet, akkorát bólintott, hogy alig tudta a gerincen megtartani a nyakizom, miközben egy olyan sóhaj hagyta el az ajkat, mely a benne foglalt fájdalomkvóciens tekintetében egy komplett nagypénteki misét tartalmazott. Aztán a szenny jön persze újra, az ájulás, a mocsok - gördült tovább az a szólam, mely a dialógus verbális részéhez tartozott. Késõbb a bûnbánat. A megvetés. Meg a lelkiismeret. Nagy árat fizet a dolgozó a jóért. Megint a nulláról kell magát összeraknia.
Ezen aztán elmerengtek csöndben az apák; a szó elfogyott, a fény kihunyt, a terem ajtaja kinyílt. Én pedig valami jó kis flegmatikust akartam itt az olvasó népnek adni végezetül, melybõl összegzõdve kiviláglik: a látszat csal, mert hiába absztinens egy éve, a szótlan mégis a nagyobbik barom, de most, hogy magam elõtt látom, amint jön kifelé Dorkám a dögnehéz táskával a hátán, kilógó trikóval, copfosan, érzem, hogy elérzékenyülök, úgyhogy gyorsan abba is hagyom, van nekem épp elég bajom.
