Kedves elfoglaltságom nekem így tavasszal, holdas estéken a verandán elmerengeni a világ folyásáról, s különösképpen szeretek mélázni kedvenc osztályom, az értelmiség rendszerváltásbeli szerepvállalásáról. Irdatlan magas színvonalú vita folyik erről az egyik nem véletlenül legnagyobb példányszámú napilapban, a minap például rá kellett ébrednem, hogy micsoda bődületes lehetőségeket hagytam én ki az elmúlt évtizedben, s ezért bűnös vagyok, akár a többi értelmiségi; a büntetés pedig aligha marad el, jön a nihilizmus kora, és akkor szívás lesz nekünk. Mert ha mondjuk 1989 telén összetoboroztam volna a házból hat-nyolc emberlakospolgárt, persze kizárólag olyanokat, akik maguk nem értelmiségiek, és értelmiségi hivatásomnak megfelelően felkészítettem volna őket a rendszerváltozásra, majd (délután) a pártokat segítettem volna - nos, akkor most nem itt tartanánk. Meg is vetem magam ezért kellőképpen, olykor a tavaszi hold felé köpök egy nagyot, és aláállok.
Hullajtok egy-egy szelet párizsit a szomszédból átkódorgó terhes macskának, legalább a szociális lelkiismeretem maradjon nyugton.
S midőn mindezek a sorsfordító, Csoóri Sándor-i magasságokat döngető, gyötrő kérdések lassan átcikáznak agyam maradékán, felötlik bennem az, amit informátorom mesélt a minap egyik egyetemünk egyik tanszékcsoportjáról. (Hogy hol és mikor történt az eset, azt 2013. április 8-ig titkosítottam, csak annyit árulhatok el, hogy nem arról az egyetemről van szó, amelyikre éppen most gondolni tetszenek, és egy egész másik tanszékről.) Egyszóval annak bizonyítéka volna ez az eset, hogy az értelmiség, ha mást nem is tett, azért a politikától bőven tanult; tudja már, hogy a jog nem betartásra való, hogy ha kedvünk és érdekünk úgy kívánja, könnyedén eltekinthetünk az írott és íratlan megállapodásoktól.
Az eset maga röviden annyi volt, hogy tanszékcsoport-vezetőt kellett választani, s azt választották újra, aki már két ciklust leszolgált. Ez az egyetem szabályai szerint nem lett volna lehetséges: harmadszori újraválasztásra nincs mód. Egy kibúvó lett volna, hogy tudniillik közben a tanszékcsoport átneveződött intézetté, tehát immár, úgymond, ez nem ugyanaz a szervezeti egység - de ez azért, lássuk be, gyengécske érv, hiszen így néhány ügyesen időzített névváltoztatással ugyanazt a vezetői széket melengethetné valaki akár hosszú évtizedekig. A lényeg, ugye, az volna, hogy senki ne sajátíthassa ki beláthatatlanul hosszú ideig a tanszékcsoport irányítását, legyen mód a változtatásra, sőt bizonyos időközönként legyen kötelező új embereket lehetőséghez juttatni.
Az most nem is érdekes, hogy a végül sikeresen újjáválasztott professzor nemzetközi publikációs tevékenysége a mérhetőség határán van, mert ha a legragyogóbb, leginnovatívabb elme volna is, a szabályokat akkor is be kellene tartani. A szabályok pedig betartva nem lettek. Akadt egyvalaki, aki vette a bátorságot, és figyelmeztette erre az egyetem egyik legfelső vezetőjét, aki jelen volt az újjáválasztás aktusánál, s aki erre - zavarát ingerültséggel palástolva (vagy fordítva) - noszogatta az ugyancsak jelen levő egyetemi jogászt, hogy ugyan válaszoljon már erre flottul, meggyőzően, kertelés nélkül. Hát, nem egészen így, de azért a jogászember mégiscsak kibökte, nagy nehezen, hogy bizony, magát a rektor urat is ekként (tehát szabálytalanul) választották meg. No de nem baj, majd úgyis meg lesz változtatva a rendelkezés, kis türelmet kérnénk.
Erre el kell hallgatni. A tisztelettudás vagy a döbbenet miatt, mindegy.
Tavasszal, holdas estéken azon szoktam tehát merengeni, hogy kedvenc osztályom, az értelmiség mégiscsak felkészülőben van a politikai feladatvállalásra, jobb későn, mint soha. Már nagyon tudja, hogy kényelmi vagy taktikai okokból hogyan lehet halkan átlépni a jogszabályokat, s úgy tenni, mintha ez volna a legtermészetesebb. Már kezd (újra) megtanulni (újra) kussolni. Az előző kilenc év nem múlt el nyomtalanul. Bizakodjunk. Talán mégsem a nihilizmus korszaka közeleg, hanem a céltudatos cinizmusé.
