Miután két hete megnyugtató módon tisztáztuk azt, hogy elvileg normális, latensen abnormális, látszólag egészséges, gyakorlatilag pedig nagyon beteg vagyok, vegyük máma a halált. Indokolt, hogy így oldottan elcsevegjünk róla, többszörösen aktuális téma, nagyon szép szó ráadásul, zamata van és zenéje, halál, ti-tá. Ez azért különösen fontos, mert vannak szavak, amelyeket kifejezetten utálok: azt például, hogy újdondász, azt nagyon. De annyira utálom, hogy azt mondani sem tudom, most is, hogy leírtam, valósággal rosszul vagyok, mikor meg hallom, annyira ideges leszek, hogy majdnem megőrülök, képzeletben baltát fogok, s felaprítom a televíziót. A halál nem ilyen, ezt teljesen más okból nem tudtam leírni éveken át, nem azért, amiért az újdondászt, amivel kapcsolatban még mindig remegek, hogy erőszakot téve magamon kétszer is kimondtam, most ellenpéldaként. Örülni, persze, ennek sem örülök, hogy éppen ez jutott eszembe, amikor e hasábokon talán utoljára szólhatok, noha kétségkívül pozitív fejlemény, hogy büntetlenül leírhatom, hogy csak így simán leírom, mint azt, hogy tejbegríz, halál, oszt nem önt el a jéghideg verejték, nem kell mindjárt lefeküdnöm, de még csak nem is szédülök, a gyomorban van csupán némi összeugrás a szó okozta infernális rosszullétek emlékeként. A hívószó szerepét azóta - hogy mégse legyen űr a helyén, gondolom - a depresszió és a szorongás szintagma vette kart karba öltve át, de mostanság már úgy érzem néha, ha bármelyiket hallom vagy olvasom, hogy megmaradok, mi több, óvatosan, nagy odafigyeléssel, tapogató tesztelésből mintegy, csak úgy magamnak, újabban egyenesen mondogatom, úgyhogy esetleg még a végén, mint a főhős egy lányregényben, lelkileg elbizonytalanodom, irányadó kulcsszó nélkül maradok.
