Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A betegség dicsérete)

publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az az igazság, hogy az Az az igazság, hogy... kezdetű mondatok igazságtartalmát illetően egy ideje roppant szkeptikus vagyok, és erre megvan minden okom. Ezek többsége ugyanis szemenszedett hazugság, ritkábban használt alfaja, Az igazság, az, hogy...-féle, kisebb önbizalomról, ám annál nagyobb gerinctelenségről árulkodó változat pedig az azt követő közlés hazugságvoltának rafinált elkendőzését, álságos körülírását szolgálja csak, annak érdekében, hogy időt nyerjen a sumák. Ebből persze nem következik, hogy a nem így kezdődő mondat feltétlenül igaz volna, az viszont igen, hogy igaza van annak a közismert debreceni figurának, aki, ha megszólítják - legyen szó bármiről -, leszögezve mintegy a tényállást az érdemi rész előtt, húsz év óta így kezd minden mondatot: Nagyon nehéz. Nem tudod, hogy hány óra van, Bandikám? Nagyon nehéz. Két perc múlva öt. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embert mindinkább az igazság-hazugság konstelláció dichotómikus természetének felülvizsgálatára készteti a sűrűsödő tapasztalat, szoros összefüggésben a jó és a rossz, a betegség és az egészség, a normalitás és az abnormalitás közti határok kérdésével. Minden viszonylagos, attól függ, hogy honnan nézzük: megnyílnak ezek is, mint odakint, az EU-ban, a kutya se kéri a passzportokat.

Az az igazság, hogy az Az az igazság, hogy... kezdetű mondatok igazságtartalmát illetően egy ideje roppant szkeptikus vagyok, és erre megvan minden okom. Ezek többsége ugyanis szemenszedett hazugság, ritkábban használt alfaja, Az igazság, az, hogy...-féle, kisebb önbizalomról, ám annál nagyobb gerinctelenségről árulkodó változat pedig az azt követő közlés hazugságvoltának rafinált elkendőzését, álságos körülírását szolgálja csak, annak érdekében, hogy időt nyerjen a sumák. Ebből persze nem következik, hogy a nem így kezdődő mondat feltétlenül igaz volna, az viszont igen, hogy igaza van annak a közismert debreceni figurának, aki, ha megszólítják - legyen szó bármiről -, leszögezve mintegy a tényállást az érdemi rész előtt, húsz év óta így kezd minden mondatot: Nagyon nehéz. Nem tudod, hogy hány óra van, Bandikám? Nagyon nehéz. Két perc múlva öt. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embert mindinkább az igazság-hazugság konstelláció dichotómikus természetének felülvizsgálatára készteti a sűrűsödő tapasztalat, szoros összefüggésben a jó és a rossz, a betegség és az egészség, a normalitás és az abnormalitás közti határok kérdésével. Minden viszonylagos, attól függ, hogy honnan nézzük: megnyílnak ezek is, mint odakint, az EU-ban, a kutya se kéri a passzportokat.

Mert vegyük például magamat, ami, ha azt veszem, e hasábokon nem túl meglepő. Nos, engemet nagytotálban, amikor így menet közben abszolválom az úgynevezett hétköznapi életet, teljesen normálisnak láthatna a kedves olvasó - hogy súlyosan tévedne, mégis nyilvánvaló. Ennélfogva, ha szemtelenül azt állítanám, az az igazság, hogy egészséges vagyok, az - igazság szerint -sajnos nem lenne igaz. De egyáltalán nemcsak azért, mert papírom van arról, hogy súlyos gerincbántalmakban szenvedek, amiből következően egészen vicces pózokban kötöm be reggelente a cipőm, már ha egyáltalán sikerül fölkelni és összegörnyedt testtel, embriótartásban a lépcsőn levánszorogni, majd valahogy kiegyenesedni, hogy ne csak a pormacskákat lássam közvetlen közelről, hanem például azt is, mi van az asztalon, mert utána meg már az előrehajolás nem megy, úgyhogy ilyen törökülésszerű pózban, mereven egyenes derékkal küzdök a pertlivel, amikor menni kell, de nem mindig érem el, hanem többek közt azért, mert ez az ember, aki kívülről egyszerűen csak precíznek, rendszeretőnek, na jó, kissé talán túlságosan pakolósnak látszik, azzal az esettel azonos, akit köztudomásúlag kényszeresnek nevez a szakirodalom. Még ott ugyan nem tartok, ahol az ismerősöm, aki, ha elunja éjjel a plafont, fordít egy szögnyit a fejen, a polcot vizslatja árgus tekintettel, tízpercenként felkel, tol vagy húz picikét a sorban egy versesköteten, majd górcső alá veszi, bizalmatlanul méregeti a képeket, hogy tettenérés esetén megigazítson egyet-egyet kéjjel a falon. Ott se, ahol a professzorom, hogy visszamenjek az utca végéről az adott kerítéslécet megérinteni, ha bevillan, hogy kimaradt egy az elején, de azért elég szépen haladok. Pucolok, molyolok, lomolok egész nap, foltot törlök, igazítok és legót pakolok, morzsát szedek, szellőztetek, hajtogatok, szelektálok, csettintek, ha megtelik a szemetes. De nehogy félreértsenek: takarításra sosem vetemedek, számomra csak a szinten tartás az érdekes. Ez elvileg, ugye, jó mindenkinek, mert odakint lassan minden a helyére kerül, mégis rossz, mert majdnem megőrülök, nem mozdít-e el valamit közben abból, amivel már megvagyok, a gyerek. Na, ez eddig kettő, a gerinc meg ez.

De most, a Mélyvíz pénteki adásából rájöttem, hogy félrekezelt az orvosom: nem egyszerű szorongásos depresszió, amivel itt főszólamként a tudomány hiányos vértezetben szemben áll, de egyenesen pánikbeteg vagyok, s ráadásnak, mióta absztinens lettem, kifejlődött az alkoholizmusom. A gyógymódnál, amit hosszan taglaltak a pszichiáterek, az egész napos pakolástól sajnos elaludtam, de a kórisme nem vitás: a kedves betegtársak teljesen azonos tünetekről számoltak be, nem részletezném, ha lehet. Az együttérző, ütemes olvasói bólogatás nemes szívre és mély empátiára valló megkezdését megköszönve, ezen a ponton szeretném azt leszögezni vigasztalásképpen, hogy tévedni tetszenek: ez nekem egy ideje egyáltalán nem rossz, s egyidejűleg egy más befogadói előfeltevésen nyugvó értelmezői közösség öblös kacajba fúló, elsietett megkönnyebbülésétől is óva intenék, hogy hihihi, szenved az agyas, én meg milyen jól vagyok. Te is beteg vagy, csak nem tudod. Így voltam én is, amíg rá nem jöttem, hogy mindez nem baj, főképp nem tragikus, hanem egy állapot, mi több, a normális állapot, ami ráadásul szaunával, szexszel, sok munkával, gyerekkel, egyebekkel egészen jól karbantartható. S hogy a kór olyan, mint egy átmeneti tőzsdekrach: rövid távon elvesz, de hosszabb távon adni tud, ha van erő kivárni, míg helyreáll a bux. Van vele meló, kétségtelen, de miközben rossz, mert néha rossz nagyon, az egészben mégiscsak jó, hogy a neheze így sohasem ér váratlanul. Szerbusz, alkonyat, hát itt vagy megint. Kivont karddal, tettre készen várlak: borulj rám, mutasd a lényeged. Beléd vág egy apró, szúró fénnyel az egészséges betegségtudat.

publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk