Egotrip

Soros György, a híres spekulátor, közíró és az instabil pénzügyi helyzetű fejlődő és fejlett gazdaságok valutáinak megrontója, illetve a nevezett helyzetben lévő kormányok esküdt ellensége (és még sorolhatnám) azt írta egy könyvében, hogy gyerekkorában azt képzelte, ő Isten. Végigtekintve életművének fontosabb állomásain (a világ tőzsdéinek mozgatása, valutaválságok kiváltása és gazdaságok erejének megingatása, valamint az így keletkező nyereség modern kori Robin Hoodként humanitárius célokra való fordítása), az ember egy sajátos divina commedia szemlélőjének érzi magát. Ugyanakkor nehéz nem összekapcsolni ezt a sajátos mindenhatóságot Voltaire, a maga idejében hasonlóan ellentmondásosan megítélt filozófus híres gondolatával, amely szerint ha Isten valóban mindenható volna, akkor tudna egy követ teremteni, amit saját maga sem tud felemelni. (E sorok visszatérő olvasói minden bizonnyal kitalálták, hogy az ilyetén filozófiai frappantériára mindig is gerjedtem.)

Kedves olvasó, ne hagyd magad megtéveszteni holmi látszatoktól, amit itt olvasol, azt nem olvasod igazán, hiszen a jelek, amelyek a szemed előtt vannak, csak betűknek látszanak. Most, ha nem vennéd észre, pusztán vizuális jeleket használok, amelyek véletlenül éppen egybeesnek az írásban közönségesen használt betűkkel. Ez itt most egy betűkből álló kép, ha nem vennéd észre, amelynek mindössze az a célja, hogy a fekete és fehér mintázatok egyformaságain, párhuzamosságain, ellentétein és változásain kóboroljon a szem, hogy nézd kicsit távolról is (így ni), és élvezd a monotónia és véletlenszerű váltakozás érdekes ritmusát. Ezek a betűk nem nyelvi, hanem vizuális üzenetet közvetítenek, képről, nem szövegről van szó. Ha tehát az van ideírva, hogy Pokol Béla hülye, akkor ez nem tényállítás, de nem is vélemény, hanem pusztán része ennek a képnek, ily módon nem helyreigazítható. Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fenti állítás jelent valamit, hiszen nem is állítás, pusztán vizuális jelek egymásutánja, amelyekből csakis a te piszkos fantáziád olvas ki bármiféle, természetes nyelvre lefordítható jelentést. Ez az írás, idáig, tehát puszta ornamentika, szöveg-kép, kicsit Apollinaire, kicsit a koncept art jegyében, erre fogunk rászokni, ez lesz az új magyar művészi kifejezésforma, forradalmasítjuk a vizualitást.

Honfiak! Én a magam részéről és pártom nevében elfogadom ugyan a határozati javaslatot, de hadd legyen szabad az alábbi szózattal élnem az igazság szent nevében.

Az alábbiakban két jelentést teszek közzé: egyet 1950-ből, a másikat 1951-ből.

Negyven fok ágyékban, ez jó, mondom, biztos DNS-hurut, állítólag most az pusztít a városban, felemelem a Béres-csepp-adagomat, és ágyban maradok, de ez láthatólag kevés, akkor valami antibiotikum, most kíméletből nem írok neveket.

"Összeesküvés (fn, pejor.): Titkos szövetkezés vezető politikai személyiségek ellen v. az állami, társadalmi rend erőszakos megdöntésére." (Magyar értelmező kéziszótár)

Tatáról előszörre Csengős Tata jut eszembe, de ez nem volt mindig így. Meg is vagyok zavarodva ettől rendesen: hogyhogy ő, és nem a tábor, az irodalmi mármint, nem az edző, mégis, ugye, egy betörő. Az öregkori szenilitás jele ez már, valószínű, amikor az ember bármi kapcsán azonnal a múltba réved, s fátyolos tekintettel emlékezni kezd. Istenem, de szép volt, mikor indult este a spájszerrel, a férfi férfi volt még akkor, a kicsi kicsi volt, és nagy volt a nagy, illett volna alá a miskolci utcán még a ló. Vajon kit siratnak máma letartóztatáskor az avasi asszonyok, ki tud ma úgy menni a munkába, ahogyan ő tudott - hol van ettől a római jellemtől egy áfa-csaló... Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves. De miket is beszélek, bocsánatot kérek, elkalandoztam, mondom, hogy hülyülök. Valójában azt akarom mondani, hogy fiatal koromban, mielőtt ez a dolog elkezdődött volna nálam, ez a krónikus emlékezés, a Tata név egy nyár végi tábort jelentett, a JAK-ét, ami egy szervezet, fiatal íróké, szerkesztőké, literátoroké. Komoly, bizonyított tehetségek vannak benne, többkötetes szerzők, halk szavú, megfontolt okosok, sokat próbált, kiabálós lumpok, jellemes szolidak, termékenyek és terméketlenek. Rajtuk kívül őslényszerű dilettánsok, fatökűek, élvhajhászok, eltévedt őrültek, pojácák és jellemtelenek - szóval mindenféle emberek. Na ezek találkoznak tíz év óta a tatai bázison, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Most volt születés-, Kisasszony napja, jön a névnap, szept. 12., nemrég vitték föl a mennybe, aug. 15., közelg a karácsony, róla szól az is; egy, szent, katolikus anyaszentegyházam szüzességet adományozott neki, ki kérte, fénye, oszol-e, mily jó, elhomályosítja fiát, Mária országa benne hisz, isten három, de anya csak egy van, könyörögj érettünk. Tavaszodván gyümölcsojtó, boldog, asszony. Letargikus öröknaptáramban Máriától Máriáig élek, elmondom hát. Gnómom a Mindenhatónak.

...És akkor szemem bepárásodott, s könnyeimen át megképződött egy vízió, amelyet azóta sem felejtek, most már soha: a deli legkisebb fiú a mesevilágból, a ragyogó szemű, kamaszosan félszeg, nem túl okos, de határozott Tomi gyerek, amint ősz szüleit és szeretett feleségét átkarolva áll, csak áll a viharban, s féltve-óva vezeti őket keresztül a sárdobálók ocsmány tömegén, sírással küszködve, mégis bátran, a felkelő nap felé, ahol szarvasünők isznak a patakparton, macskák gombolyaggal játszanak, és ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra, mert az úristen világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké. Mert mindent, de az anyja (!) leánykori (!!) nevét (!!!), azt bántani nem hagyja, soha. Undorral vegyes megdöbbenés ül ki ifjúi tekintetére, erre a nemes, bár csaknem hamvas, ránctalan arcra: most kezdődik megtörettetése, ilyen fiatalon, szembe kell néznie az élet megannyi mocskával, az ármánnyal, s lesz belőle korán sokat próbált, harcedzett, kemény harcos, szinte a szemünk előtt acélozódik a gazok kíméletlen (ám becsületes) pörölyévé.

Sötétség délben. Valami ilyesmi jár az eszemben a tőzsde nyitása után az árakat szemlélve a monitoron. Nyolc éve azt hittem, hogy a Nagy Testvér kivonulásával minden bajunk véget ér, de az orosz maci ismét úgy gondolta, hogy az öreg Billt és Monicát is túlszárnyaló szexuális élménnyel örvendezteti meg a világ fejlődő piacain szerencsétlenül sodródó befektetőit. Ahogy a szakács mondta a seregben: ezek leszexelik az agyunkat. Az ember mered a képernyőre, és mint annyiszor, a szokásos librettó sorait mormolja. Ez nem igaz! Hogy a francba´ nem gondoltam erre!

Azért ezt már ismerjük, másnaposan felkelni, aztán leváltani a kormányt, vagy kimenni - már bocsánat - szarni, és a deszkán melegedve kitalálni, hogy szellemi erőközpont, hogy azt létre kell hozni, mert akkor jó lesz a nemzettest elszakított gyermekeinek. Most büfi.

Híres hely, itt köttetett tavaly ilyenkor a tinnyei paktum, emdéef-fidesz (meglepetésre) három-kettő, az emdéef kapujában Béla m. v., a csatársorban a helyi kocsmáros, erre csak itt emlékeznek majd nemzedékek, a történelemkönyvben csak a végeredmény számít. A kocsmárost mi is leigazoljuk, ha hosszú a sor, cserét kér és csapol, itt van Béla, a kupavédő kapuvédő, ha ő velünk, ki ellenünk. Kilenc csapat indul, mikor lesz ennek vége?! Balogh inkább a bográcsfőző verseny zsűrijébe delegáltatná magát, van légpuskalövészet is, lovagoltatás, térdemen hóc-hóc katona még tavaly, Béla középső leánya nem emlékszik, csókolommal köszön, jövőre én is. Három meccs garantált, ki kéne esni, nem illik, sörsátor, büfé egész nap, szigorú diéta, az első meccs után pohár, aztán korsó, jön a harmadik, sietni kell, kezdődik a nagypapayerandrásénekes világvárosi műsora, nyomuljatok, akár sörrel a kézben, itt van Andris nektek. A polgármester ünneplőben, az előénekes után beszédet mond, Andris belevág, kis pályaudvar, nincs tülekedés, ránk tekint, mi őreá, jól-esik neki, lenyomja a műsort és tovább megy Tökre vagy Zsámbékra, már a fordulón túl jár, minden jót, Andriska, engem csak a zöld elefánt érdekelt, nem kaptam meg, sírok is.

A nyár vége mindig erős - olyan, mint a vasárnap délután, csak nagyban, pedig nem ér véget semmi, és nem kezdődik el. Ebben a munkakörben, amiben dolgozom, az ügyvezető igazgató s a beosztott egy személyben én vagyok. A munkadarab egy állapot: fölötte én, kalapáccsal, aki vészjóslóan magamaga körmére néz. Nincs itt szünet, nincs megállás, így újraindulni sem lehet, viszont van idő rengeteg. Ezt kellene strukturálni a programok és utazások múltán a nehéz napokon, amikor már nem szabdalja szét esemény a lelassult folyást. Amikor nem történik végképp semmi, s nem hogy zavaró tényező nincs, de tényező sincsen már egyáltalán: a megtörténő semmi zajlik, csordogál csupán. Mert az ugye addig rendben, hogy opponál az ember mindent százzal, például az éppen soros ünnepet - kizár körmenetet és parádét, tisztavatást, petárdázást, szántszándékkal lekési a Honfoglalást, s messze elkerül minden leleményes helyi specialitást: fábrysanyis sörfesztivált, majorettes virágkarnevált, Edda-diszkót, fenyőmikis utcabált, ám ezáltal még nem lett kezdve semmi avval, ami mind-ezek helyén megmarad. Ilyen kérdések merülnek fel a lelassult időben, és amikor felmerülnek, unom és utálom magam.

Már két hete hangzott el, azóta sem tudok betelni vele: "A polgárok akarata" -- mondta Deutsch Tamás, államvizsga előtt álló sportminiszter S. Lajos kinevezéséről, meg azt, hogy a becsületes, tisztelettel adózó állampolgároknak nincs félnivalójuk az APEH-től és elnökétől. Az más. Ha a polgárok S. Lajost akarták, az más. Adómorálunk közismerten akkora, hogy a polgárok akkor is pontosan, kötelességtudóan utalnák az adót (és hamarosan: a tb-járulékot) S. Lajos hivatalába, ha S. Lajos véletlenül előzetesben ülne, amely lehetőséget legalábbis nem lehet eleve kizárni. És mindezt csak azért, mert az S. Lajos felett álló polgárok S. Lajost akarták, mégpedig ezerrel, faxon, távkinevezve.