Haragra lobbant az Úr, látván az ő teremtményeinek eltévelyedését, midőn származékos ügyleteikkel, hedge fundjaikkal fajtalankodának, randa spekulációikkal megfertőzék a világot, és pusztító válságot eresztett a tőkepiacaira. Rom és pusztulás uralkoda az uzsorások, spekulátorok és kalmárok világában, az alkuszok, fel nem ismervén a pusztító akaratot, tiltakozásul eltorlaszolák a közutakat BMW járműveikkel, mobil távbeszélőiket a törvényhozás épületének lépcsői elé hordák, és elértéktelenedett értékpapírjaikból égig érő máglyát lobbantának.
Valahogy így. (Õk is csak az agrárvilág megoldásának sikeres receptjét vették alapul.)
A recept. Végy két Nobel-díjas közgazdászt, néhány, egykoron a kincstárjegy-aukciókon csalást elkövető állampapír-kereskedőt, egy korábbi Fed-elnökhelyettest, és szedj össze pár milliárd dollárt a befektetőktől. Vegyél fel sok hitelt, és ebből a pénzből nyissál származékos ügyleteket, alapvetően arra spekulálva, hogy a devizakamatok közeledni fognak egymáshoz. Mikor rádöbbensz, hogy a dolog nem jött be, próbáld meg csendesen leépíteni a pozícióidat, mondjuk vagy százmilliárd dollárral, majd fenyegesd meg a bankjaidat, hogy ha nem segítenek ki, akkor a még mindig meglévő kábé százmilliárd dolláros tartozással látványos csődbe mész. A nyomaték kedvéért küldd el számításaidat a Fed elnökének, aki azonnal megérti, hogy ez a bukás lesz a végső, mert derivatív pozícióid egy-két billió dolláros értékének leolvadása magával ragadja a világ pénzügyi piacait. Nos, ha híven követted intelmeimet, akkor úgy hívnak, hogy Long Term Capital Management. Az egyszerűség kedvéért, és mert az amerikaiak szeretik a rövidítéseket: LTCM. Minő cinizmus, hosszú távú tőkebefektetőnek hívni valamit, ami a világ pénzügyi eszközeinek (értékpapírok, határidős kontraktusok, devizák) pillanatnyi félreárazásából származó árfolyamkülönbözetet próbálja learbitrálni.
Erről jut eszembe a szabály, hogy nem a hír súlya, hanem földrajzi közelsége az, ami számít; vagyis ha egy fekete-afrikai országban minden második embert lemészárol a katonai junta, akkor rosszallóan csóváljuk a fejünket, miközben ha a Makarenko utcában megharapja a szomszédot a kutya, akkor lincshangulat van a kutyákkal, a gazdáikkal és egyáltalán, a világgal szemben. Az amerikai hatóságok is így vannak ezzel. Rezignált kriticizmussal figyelték, amint befektetési alapjaik romba döntötték (amúgy ez csak az utolsó csepp volt a pohárban) a távol-keleti, az orosz és előbb vagy utóbb várhatóan a brazil piacot, de amikor az egyik ilyen alap csődje már az ő házuk táját fenyegette, még a hírhedten visszavonult Fed is kölcsönadta a tárgyalóját (és némi hatásgyakorló erőt) a hitelezőknek és az alap képviselőinek a megegyezéshez. Egy okos szenátor meg is jegyezte, hogy mindez versenyellenes. Még ha így lenne! De ez pofátlanul bennfentes. Ezek az alapok és bankjaik (befektetési bankjaik) irányítják - minden túlzás nélkül - a világ tőkemozgásainak elég jelentős részét, és származékos ügyleteik helyzete, amiben az LTCM körüli egyezkedés nem volt éppen semleges, valóban feladhatja a fejfájást a még a válságokban is szokatlanul nyugodtan reagáló Greenspan Fed-elnöknek. (Ennek a nyugalomnak a legjobb illusztrációja, hogy tavaly, amikor mindenki a kamatemeléstől rettegett, az öreg jegybankár mézeshetekre ment ifjú - nála vagy négy évtizeddel fiatalabb - arájával.)
A globalizáció jegyében (meg Európa tőkepiacainak az amerikai példát követése végett és egyebek) a több száz éve álmosan üzletelgető kontinentális bankok is kivették a maguk részét az LTCM finanszírozásából. Az SBC és UBS nemrégiben történt egyesülése eredményeként ma UBS néven működő óriásbank szinte teljes felső vezetése lemondani kényszerült, miután az elmúlt években keresztülnyomták a belső ellenzék több szintjén, hogy a nyilvánvaló kockázatok ellenére befektessenek az LTCM-be, ráadásul egy adóoptimalizáló konstrukció keretében, aminek első látványos eredménye mintegy 700 millió dollár bukás. Pedig olyan jó üzletnek tűnt - mondhatják mostanában. Az, hogy olasz bank is belecsúszott a kis kalamajkába, tulajdonképpen obligát velejárója a történteknek; ami mégis egy kis színt visz a dologba, hogy állami pénzeket tett oda az olasz kincstári eszközök egy részét kezelő intézmény. Nos, hát ilyen a szelávi. Bocs, a dolcsevita. Ez a baj az euróval, hogy utána olyan unalmas lesz a világ. Viszont jó kifogás arra, hogy kirugdossanak egy csomó bankárt a következő hónapokban.
