Kálmán C. György: Magánvalóság (Látszat és való)

  • 1998. október 8.

Egotrip

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Azért kínos ez a dolog, meg azért igyekszem mindenféle finomító-tompító-visszavonó kifejezésekkel körülbástyázni azt az igazán keveset, amit idáig állítottam, mert rossz a lelkiismeretem. Nem szép dolog, ha az ember külső alapján ítél, ha úgy állítja be a dolgot, mintha a belbecsnek (úgymint: intelligencia, politikai és szervezőkészség, következetesség és kompromisszumkészség, érzelemgazdagság és empátia, ész, erő és oly szent akarat) bármi köze lenne ahhoz, hogy milyen is a külcsín. Rút emberek nagyszerű teljesítményekre képesek. Egyébként is: hogyan, kinek van joga szépségről és csúnyaságról ítéletet mondani? Nézzünk csak kicsit magunkba (főleg: magunkra), lesz mitől elszégyellnünk magunkat.

Ugyanakkor viszont azonban: az ember mégiscsak azért választ úgy, ahogyan, mert vannak megnyerőbb és kevésbé megnyerő jelöltek. A plakátokra is azért kerülnek a jelöltek képei (ahelyett hogy programjukat vagy IQ-szintjüket tüntetnék fel rajta), mert a megjelenés igenis fontos. Pofára is megy.

Nem hihetjük, hogy a látszat hű tükre volna a valónak. De azt, hogy mi a való, általában nemigen lehet megtudni. (Aki azt hiszi, ő bizony tudja, mi rejlik a csúf vagy szépséges [ál]orca mögött, legjobb esetben magát csapja be.) Az ilyen választási izékben legalább olyan fontos, hogy ki miféle látszatot kelt, mert éppen az a való. Ha például az egyik főpolgármester-helyettes az őszbe csavarodó, jóságos, mélyen keresztény szakembert adja, aki lesz majd a mi apukánk (jóban van az igazgató bácsival, el lesz intézve az önköltséges ebéd, és a rajz négyes) - akkor, mit tegyek, ez a látszat nekem nem kell, bármi legyen is mögötte a való. Ekkor persze nagyon igazságtalan vagyok, nem vagyok tekintettel az érdemre és a belső értékre, hagyom magam megtéveszteni a puszta külsőségektől. Igen.

Máskor viszont - ilyen furcsán működik az ember - valahogy nehéz hinni a látszatnak. Ha például a miniszterelnök keménykedik, a bicepszét mutogatja, és odaveti, hogy gyere ki, haver, a kerthelyiség mögé, majd jól kiegyenlítjük az erőviszonyokat - akkor ezt nehezen tudom komolyan venni, azt hiszem, mindez csak arra szolgál, hogy egy kis csend legyen, a félősebbje eloldalogjon, a többiek meg zsörtölődjenek egy kicsit. Bár igazam lenne: puszta látszatnak tekintem, amely mögött csak éppen annyi a való, hogy ennek a látszatnak sokan hisznek. Szerintem nem kell betojni, az efféle szövegek elsősorban azoknak szólnak, akik szeretnék magukat a jó erős nagyfiú oltalmában tudni, meg azoknak, akik szeretnek ijedezni.

Az ellenzék persze felhördül, mert az a dolga, mert a politika porondján kutya kötelessége minden látszatra rágörcsölni. Ki nem hagyná ezt a ziccert. Pedig talán valamennyiünknek jobb lenne, ha kuncognánk kicsit. És közben eltűnődnénk látszat és való különös viszonyán.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.