Kálmán C. György: Magánvalóság (Látszat és való)

  • 1998. október 8.

Egotrip

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Azért kínos ez a dolog, meg azért igyekszem mindenféle finomító-tompító-visszavonó kifejezésekkel körülbástyázni azt az igazán keveset, amit idáig állítottam, mert rossz a lelkiismeretem. Nem szép dolog, ha az ember külső alapján ítél, ha úgy állítja be a dolgot, mintha a belbecsnek (úgymint: intelligencia, politikai és szervezőkészség, következetesség és kompromisszumkészség, érzelemgazdagság és empátia, ész, erő és oly szent akarat) bármi köze lenne ahhoz, hogy milyen is a külcsín. Rút emberek nagyszerű teljesítményekre képesek. Egyébként is: hogyan, kinek van joga szépségről és csúnyaságról ítéletet mondani? Nézzünk csak kicsit magunkba (főleg: magunkra), lesz mitől elszégyellnünk magunkat.

Ugyanakkor viszont azonban: az ember mégiscsak azért választ úgy, ahogyan, mert vannak megnyerőbb és kevésbé megnyerő jelöltek. A plakátokra is azért kerülnek a jelöltek képei (ahelyett hogy programjukat vagy IQ-szintjüket tüntetnék fel rajta), mert a megjelenés igenis fontos. Pofára is megy.

Nem hihetjük, hogy a látszat hű tükre volna a valónak. De azt, hogy mi a való, általában nemigen lehet megtudni. (Aki azt hiszi, ő bizony tudja, mi rejlik a csúf vagy szépséges [ál]orca mögött, legjobb esetben magát csapja be.) Az ilyen választási izékben legalább olyan fontos, hogy ki miféle látszatot kelt, mert éppen az a való. Ha például az egyik főpolgármester-helyettes az őszbe csavarodó, jóságos, mélyen keresztény szakembert adja, aki lesz majd a mi apukánk (jóban van az igazgató bácsival, el lesz intézve az önköltséges ebéd, és a rajz négyes) - akkor, mit tegyek, ez a látszat nekem nem kell, bármi legyen is mögötte a való. Ekkor persze nagyon igazságtalan vagyok, nem vagyok tekintettel az érdemre és a belső értékre, hagyom magam megtéveszteni a puszta külsőségektől. Igen.

Máskor viszont - ilyen furcsán működik az ember - valahogy nehéz hinni a látszatnak. Ha például a miniszterelnök keménykedik, a bicepszét mutogatja, és odaveti, hogy gyere ki, haver, a kerthelyiség mögé, majd jól kiegyenlítjük az erőviszonyokat - akkor ezt nehezen tudom komolyan venni, azt hiszem, mindez csak arra szolgál, hogy egy kis csend legyen, a félősebbje eloldalogjon, a többiek meg zsörtölődjenek egy kicsit. Bár igazam lenne: puszta látszatnak tekintem, amely mögött csak éppen annyi a való, hogy ennek a látszatnak sokan hisznek. Szerintem nem kell betojni, az efféle szövegek elsősorban azoknak szólnak, akik szeretnék magukat a jó erős nagyfiú oltalmában tudni, meg azoknak, akik szeretnek ijedezni.

Az ellenzék persze felhördül, mert az a dolga, mert a politika porondján kutya kötelessége minden látszatra rágörcsölni. Ki nem hagyná ezt a ziccert. Pedig talán valamennyiünknek jobb lenne, ha kuncognánk kicsit. És közben eltűnődnénk látszat és való különös viszonyán.

Figyelmébe ajánljuk