Kálmán C. György: Magánvalóság (Látszat és való)

  • 1998. október 8.

Egotrip

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Nálunk történetileg úgy alakult, hogy a polgári erők vezető erejének (vagy hogy is mondják) a helyi önkormányzati képviselőjelöltje -hát, eléggé csúnya ember. Illetve nem is tudhatom, hogy mennyire csúnya, mert élőben sohasem láttam, amúgy is inkább egy nőnemű választópolgár(nő)t kellene erről megkérdezni. Mindenesetre: nem valami megnyerő figura; a plakátokon díszelgő arc, mi tagadás, kissé karikatúraszerű, akár idétlennek is lehetne mondani... jaj, de kínos.

Azért kínos ez a dolog, meg azért igyekszem mindenféle finomító-tompító-visszavonó kifejezésekkel körülbástyázni azt az igazán keveset, amit idáig állítottam, mert rossz a lelkiismeretem. Nem szép dolog, ha az ember külső alapján ítél, ha úgy állítja be a dolgot, mintha a belbecsnek (úgymint: intelligencia, politikai és szervezőkészség, következetesség és kompromisszumkészség, érzelemgazdagság és empátia, ész, erő és oly szent akarat) bármi köze lenne ahhoz, hogy milyen is a külcsín. Rút emberek nagyszerű teljesítményekre képesek. Egyébként is: hogyan, kinek van joga szépségről és csúnyaságról ítéletet mondani? Nézzünk csak kicsit magunkba (főleg: magunkra), lesz mitől elszégyellnünk magunkat.

Ugyanakkor viszont azonban: az ember mégiscsak azért választ úgy, ahogyan, mert vannak megnyerőbb és kevésbé megnyerő jelöltek. A plakátokra is azért kerülnek a jelöltek képei (ahelyett hogy programjukat vagy IQ-szintjüket tüntetnék fel rajta), mert a megjelenés igenis fontos. Pofára is megy.

Nem hihetjük, hogy a látszat hű tükre volna a valónak. De azt, hogy mi a való, általában nemigen lehet megtudni. (Aki azt hiszi, ő bizony tudja, mi rejlik a csúf vagy szépséges [ál]orca mögött, legjobb esetben magát csapja be.) Az ilyen választási izékben legalább olyan fontos, hogy ki miféle látszatot kelt, mert éppen az a való. Ha például az egyik főpolgármester-helyettes az őszbe csavarodó, jóságos, mélyen keresztény szakembert adja, aki lesz majd a mi apukánk (jóban van az igazgató bácsival, el lesz intézve az önköltséges ebéd, és a rajz négyes) - akkor, mit tegyek, ez a látszat nekem nem kell, bármi legyen is mögötte a való. Ekkor persze nagyon igazságtalan vagyok, nem vagyok tekintettel az érdemre és a belső értékre, hagyom magam megtéveszteni a puszta külsőségektől. Igen.

Máskor viszont - ilyen furcsán működik az ember - valahogy nehéz hinni a látszatnak. Ha például a miniszterelnök keménykedik, a bicepszét mutogatja, és odaveti, hogy gyere ki, haver, a kerthelyiség mögé, majd jól kiegyenlítjük az erőviszonyokat - akkor ezt nehezen tudom komolyan venni, azt hiszem, mindez csak arra szolgál, hogy egy kis csend legyen, a félősebbje eloldalogjon, a többiek meg zsörtölődjenek egy kicsit. Bár igazam lenne: puszta látszatnak tekintem, amely mögött csak éppen annyi a való, hogy ennek a látszatnak sokan hisznek. Szerintem nem kell betojni, az efféle szövegek elsősorban azoknak szólnak, akik szeretnék magukat a jó erős nagyfiú oltalmában tudni, meg azoknak, akik szeretnek ijedezni.

Az ellenzék persze felhördül, mert az a dolga, mert a politika porondján kutya kötelessége minden látszatra rágörcsölni. Ki nem hagyná ezt a ziccert. Pedig talán valamennyiünknek jobb lenne, ha kuncognánk kicsit. És közben eltűnődnénk látszat és való különös viszonyán.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”