Röhögés, gúnykacaj, részvétteli kárörvend tovatűnt, csönd van, beszélhetek én is. Másnap kaptam a telefonokat, grimaszokat, legyintéseket, kérdéseket, mondatokat. Kint voltál? Gondoltam rád. Na, mit szólsz? Jobb, ha semmit.
Kint voltam. Érdekel? Kint érdekel! Pedig a tizedik percben, a bekapott gólnál, bekaphatjuk, megindultam, lassan, hazafelé. Kifelé, innen. Láttam, kívülről, úgy köny-nyű, magamat, ahogy álldogálok. A klinikai élet állapotában. Egy hang súgta, felülről, bennem, hogy mit keresek én itt. Körülnéztem, mintha még egyszer. Szemben a beszkárt-pálya, ó, a büfé, meleg fasírt szünetben, télen, egy vasárnapi matiné után ebédeltem is, rántottborda, ahogy illik. Hátamban a harminchetes villamos, józsefváros, kőbánya, kőkerítések, temetők. Balra az edzőpálya, ott játsztam is, blasz négy, a lehelpiac ellen. Az öltöző épülete már a temetőben, átrúgták a labdát, engem már lecseréltek, menjek én, keressem meg. Anyátokat, mondtam volna, a tiédet. A sírok közt anyádat. A labda sehol, éltek tólig, olvasgattam. Van idő, vasárnap. El kéne tűnni, játszik a cserém, folytatták másik labdával, minekide én. Kisétálni a temetőkapun, mezben. Fel, öltözünk. Labda egy síron, földöntötte a konzervdobozvázát, igazítsd meg, köszönöm. Most aztán gyorsan vissza a tiéidhez! Jobbra a Salgótarjáni út, kocsma zárva meccs előtt, még ez is, unikumsör, még ez se. És meccs után, mehetek haza egyedül, ez a legrosszabb, guszti, hol vagy, beszélnünk kéne. Hogy mi van, ha odakint az utolsó percben berúgja. Ha a bíró megadja. Ha nem mi játszunk, hanem a barcelóna. Guszti sincs itt, nem adta meg. Európa, mely messze, mint az, égés.
Szünet, átmegyek a másik kapuhoz, arra hajtunk, megállék a kanyargó tizenhatosnál, körív, helyem kijelölve. Itt vagyok. Hon?
Mögöttem húsz rohamrendőr, sisakletéve, a tribünön az ismert fradidrukker, nekik se könnyű. Amióta doktor té az elnök, társadalmi, szegény társadalom. Ha jól ment a csapatnak, hazánknak is, vagy fordítva, a f. ordítva, szánalmasak vagyunk. Drukkerek nem néznek egymás szemébe, köpködik a magot, a csapatot. Utoljára jöttem ki, máshol töltöm el a szabadidőmet, fogalmaz szabatosan egy dzsoggingos. Szabadidő, ruha. Fújd már le. Ezt a szégyent. Öregemberek sírnak. A keletiből most ér ide, már itt sincs, az intersziti. Vége.
Ki már a tizedik perctől araszolok a kijárat felé, elfordulok, tőletek, innen. Köszönjétek meg. Szép volt, fiú. Vissza se nézek, csak a villamosmegállóból, európa danol a bélelátón, vikingszarvak, kint van az egész falu. Dobozossörök Hegyeshalomig, s még azon is túl. A Dobozossörhegyen innen, ahol a Kismalac Tour. Ez jut nekünk, europlánból kidobált göngyölög. Se pléhpofasör. Majd otthon nyisd ki a pofádat és a sörödet, üvölts, igyál egyedül. Neszóljhozzám, mondom magamnak. Így még a kerülettől is kikapunk.
Két zsidó beszélget a harminchetes villamoson, ez nem vicc, fölszáll a harmadik a Nagyfuvaros utcánál, nyolc között lehetnénk, még le se ült. Miért ne jönnék ki, ingyen mehetek, nyolcvankilenc éves vagyok. Kérdem én, akkor a bácsi látta orthgyurit, igen, és brauncsibit, őt nem, egri vagyok, ezt nem értem, láttam, aki látta!, öreg zsidók leszállnak, harminchetes tovább, végállomás izraelita temető. Drukkerek nem keresik egymás tekintetét, szégyellik, hogy kint vannak, újra, mindig, dzsoggingos se talált más elfoglaltságot, az orthgyuris bácsi a negyedik gólnál felugrik, -emelkedik.
A klinikai élet állapotában, állok a tizenhatos vonalával egymagasságban. Guszti, megtalálsz. Tudom, hol, vagyok.
