A nyár vége mindig erős - olyan, mint a vasárnap délután, csak nagyban, pedig nem ér véget semmi, és nem kezdődik el. Ebben a munkakörben, amiben dolgozom, az ügyvezető igazgató s a beosztott egy személyben én vagyok. A munkadarab egy állapot: fölötte én, kalapáccsal, aki vészjóslóan magamaga körmére néz. Nincs itt szünet, nincs megállás, így újraindulni sem lehet, viszont van idő rengeteg. Ezt kellene strukturálni a programok és utazások múltán a nehéz napokon, amikor már nem szabdalja szét esemény a lelassult folyást. Amikor nem történik végképp semmi, s nem hogy zavaró tényező nincs, de tényező sincsen már egyáltalán: a megtörténő semmi zajlik, csordogál csupán. Mert az ugye addig rendben, hogy opponál az ember mindent százzal, például az éppen soros ünnepet - kizár körmenetet és parádét, tisztavatást, petárdázást, szántszándékkal lekési a Honfoglalást, s messze elkerül minden leleményes helyi specialitást: fábrysanyis sörfesztivált, majorettes virágkarnevált, Edda-diszkót, fenyőmikis utcabált, ám ezáltal még nem lett kezdve semmi avval, ami mind-ezek helyén megmarad. Ilyen kérdések merülnek fel a lelassult időben, és amikor felmerülnek, unom és utálom magam.

A nyár vége mindig erős - olyan, mint a vasárnap délután, csak nagyban, pedig nem ér véget semmi, és nem kezdődik el. Ebben a munkakörben, amiben dolgozom, az ügyvezető igazgató s a beosztott egy személyben én vagyok. A munkadarab egy állapot: fölötte én, kalapáccsal, aki vészjóslóan magamaga körmére néz. Nincs itt szünet, nincs megállás, így újraindulni sem lehet, viszont van idő rengeteg. Ezt kellene strukturálni a programok és utazások múltán a nehéz napokon, amikor már nem szabdalja szét esemény a lelassult folyást. Amikor nem történik végképp semmi, s nem hogy zavaró tényező nincs, de tényező sincsen már egyáltalán: a megtörténő semmi zajlik, csordogál csupán. Mert az ugye addig rendben, hogy opponál az ember mindent százzal, például az éppen soros ünnepet - kizár körmenetet és parádét, tisztavatást, petárdázást, szántszándékkal lekési a Honfoglalást, s messze elkerül minden leleményes helyi specialitást: fábrysanyis sörfesztivált, majorettes virágkarnevált, Edda-diszkót, fenyőmikis utcabált, ám ezáltal még nem lett kezdve semmi avval, ami mind-ezek helyén megmarad. Ilyen kérdések merülnek fel a lelassult időben, és amikor felmerülnek, unom és utálom magam.

Ilyenkor szintén zenész ismerősöm a temetőbe járt ki a gyerekkel sétálni, négyéves korára már egész megszerette ezt az állandó programot, az isten se vonszolhatta volna a síroktól a játszótérre el. Ez is egy jó megoldás, teher alatt nő a pálma, a sorainkban üdvözölhetjük hamar. Én lehetőleg mégis inkább csak saját bőrömre dolgozom, pszichére gyúrok, ha már gyúrni kell. Avval fokozom a végsőkig az élvezetet, hogy kitolom a befejezést, amiben és ameddig csak lehet: a vég meghosszabbításával spannolom a helyzetet. Az utolsó cseppig kiiszom, mióta nem iszok, a poharat. Ez most a strandon zajlik, úszásoktatásra hordom a lányt és a srácokat, s akkor kezdődik el, amikor a napi program vége tér. Úgy történik, hogy hazamegy mindenki, de mi maradunk. Amikor az utolsókat pisilik a vízbe a nagypapák és az unokák, én már várok, lesben állok, a legkisebb hatással sincs rám, hogy civilben rázzák a jegyszedők előttem dolgos öklüket, valamint a bombázók az egyébként hibátlan seggüket. Idő van, harsog a hangszóró, van idő, gondolom, mégsem érek rá. Elpucol az engedelmes embertömeg, kisimul a medencékben a víz, a felszínen egy-két disztingvált méretű kula lebeg. Harmadszor is bemondják, hogy záróra van, a medencék környékét mindenki hagyja el: maradunk, süketek vagyunk. A személyzet összeszedi a szemetet, vonalba húzza a székeket, leszámítva azt a párat, amiken ülünk. Ránk szólnak még egy párszor, de mi csak ülünk, ülünk, mint akiken nem fog a szó és nem fog az átok, mint akiket, pusztán mert este van, elzavarni nem lehet. Elmennek a nénik aztán, mikor már nem bírják tovább, s velük minden bóvlis, sörös és lángosos. Elhúznak a gyógymasszőrök, kabinosok, edzők, újságosok, vattacukrosok s a kamaszlányok bálványai, az úszómesterek. Elballag két bájos rendőrlány is, ma rövidnadrágokat húztak, mint az úszástól végkimerült gyerekek, ismerősként köszönnek: vártok még, igen, mi még várunk, ahogy szoktunk, maradunk. Havájferó belekezd egy történetbe arról, hogy a légióból hogy szökött el, a szúnyogos barátom a házasság borzalmait ecseteli, aztán Debrecen éjszakai életére tér rá, mi volt tegnap, s ma mi alakul, de mindez alig hallható. A visítozó emberfejek helyén ilyenkor már fenyőkkel meg nappal van tele az összes víztükör, a dögönyöző csobogását akkora csend váltja fel, hogy belerándulok. Ránk csukták a boltot, konstatálom mazochista kéjjel, bevégeztetett: csak magunkra számíthatunk. Tökéletes végóraállapot. Nem nagyon rossz, kibírható, de azért az is túlzás volna, ha pillanatnyi zavaromban jónak mondanám.

Várok még, erősen figyelek, ahogy Esterházy mondja egy könyv kapcsán "kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben?", igen, erről lenne szó. De ő az is, aki a folytatásról egy füst alatt, kedvesen lebeszél: "Olvasó vagyok, vad, vérszomjas alak, önző és élvezkedő, nem jótékonysági intézmény. (...) Az írás mint életmentés hidegen hagy." Úgyhogy itt most mélyen egyetértve be is fejezem, a strand fölött ekkorra úgyis mindig bealkonyul, sötét lesz, így nem láthatni semmit, nincs miről írni sem tehát.