Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Tata)

publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tatáról előszörre Csengős Tata jut eszembe, de ez nem volt mindig így. Meg is vagyok zavarodva ettől rendesen: hogyhogy ő, és nem a tábor, az irodalmi mármint, nem az edző, mégis, ugye, egy betörő. Az öregkori szenilitás jele ez már, valószínű, amikor az ember bármi kapcsán azonnal a múltba réved, s fátyolos tekintettel emlékezni kezd. Istenem, de szép volt, mikor indult este a spájszerrel, a férfi férfi volt még akkor, a kicsi kicsi volt, és nagy volt a nagy, illett volna alá a miskolci utcán még a ló. Vajon kit siratnak máma letartóztatáskor az avasi asszonyok, ki tud ma úgy menni a munkába, ahogyan ő tudott - hol van ettől a római jellemtől egy áfa-csaló... Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves. De miket is beszélek, bocsánatot kérek, elkalandoztam, mondom, hogy hülyülök. Valójában azt akarom mondani, hogy fiatal koromban, mielőtt ez a dolog elkezdődött volna nálam, ez a krónikus emlékezés, a Tata név egy nyár végi tábort jelentett, a JAK-ét, ami egy szervezet, fiatal íróké, szerkesztőké, literátoroké. Komoly, bizonyított tehetségek vannak benne, többkötetes szerzők, halk szavú, megfontolt okosok, sokat próbált, kiabálós lumpok, jellemes szolidak, termékenyek és terméketlenek. Rajtuk kívül őslényszerű dilettánsok, fatökűek, élvhajhászok, eltévedt őrültek, pojácák és jellemtelenek - szóval mindenféle emberek. Na ezek találkoznak tíz év óta a tatai bázison, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Tatáról előszörre Csengős Tata jut eszembe, de ez nem volt mindig így. Meg is vagyok zavarodva ettől rendesen: hogyhogy ő, és nem a tábor, az irodalmi mármint, nem az edző, mégis, ugye, egy betörő. Az öregkori szenilitás jele ez már, valószínű, amikor az ember bármi kapcsán azonnal a múltba réved, s fátyolos tekintettel emlékezni kezd. Istenem, de szép volt, mikor indult este a spájszerrel, a férfi férfi volt még akkor, a kicsi kicsi volt, és nagy volt a nagy, illett volna alá a miskolci utcán még a ló. Vajon kit siratnak máma letartóztatáskor az avasi asszonyok, ki tud ma úgy menni a munkába, ahogyan ő tudott - hol van ettől a római jellemtől egy áfa-csaló... Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves. De miket is beszélek, bocsánatot kérek, elkalandoztam, mondom, hogy hülyülök. Valójában azt akarom mondani, hogy fiatal koromban, mielőtt ez a dolog elkezdődött volna nálam, ez a krónikus emlékezés, a Tata név egy nyár végi tábort jelentett, a JAK-ét, ami egy szervezet, fiatal íróké, szerkesztőké, literátoroké. Komoly, bizonyított tehetségek vannak benne, többkötetes szerzők, halk szavú, megfontolt okosok, sokat próbált, kiabálós lumpok, jellemes szolidak, termékenyek és terméketlenek. Rajtuk kívül őslényszerű dilettánsok, fatökűek, élvhajhászok, eltévedt őrültek, pojácák és jellemtelenek - szóval mindenféle emberek. Na ezek találkoznak tíz év óta a tatai bázison, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Az idén is gazdag volt a program, zajlott az ügymenet: a poénnál nevetés szállt, az igazságnál pedig bólogattak a nagyteremben a fejek. Előadásra szeminárium jött, filmre beszélgetés, kiállításmegnyitóra számos felolvasás; Szilágyi Ákosra Garaczi, Garaczira Magyar Bálint, Magyar Bálintra Dresch Mihály. Mondjuk, nem lepett meg, a második nap mégis eltöprengtem, miért nem találom a helyemet. Itt se jó má´, az istenit, mi kell hozzá, hogy jó legyen?! Hisz az új arcok pusztán statiszták, színező elemek: itt van az összes jó emberem, akikkel a vegyes profilú part menti halsütők doberdói frontján az őskortól együtt húztuk az evezőt. Zene szólt, szállt a por a placcon megannyi kerge láb alatt, virradatra nők kerültek, s egy-egy gyűrött, az éjbe veszett eredetű kézirat. Tervek születtek, lapok alakultak, készült az új magyar irodalom - igaz, hogy csak elméletben, mert egy ötletet sem lehetett írásban is feljegyezni az asztalokat beborító üvegek miatt. Mégis, gyanakodtam, a történet nem pusztán arról szól, hogy kurrens nagyregények és kúrós költőlányok kipirult arcú elemzése helyett ilyen mondat hangzik el egy körülbelül harmincdekás rántott ponty fölött: "Mondd, a te lányod már szed fogamzásgátlót, mert képzeld el, rájöttem, az enyém már igen." Persze, ez is van, elaggtunk rendesen, a korból kifolyólag kell hordágy és tolószék, nem pedig az éjszakai űberkedés következményei miatt: s ez - mármint az elaggás - nem egyéni szoc. probléma, hanem mélyen szakmai és nemzedéki kérdés, a prioritásokat megváltoztató, igen. Foucault papa hátrébb lép egy sorral, Derrida szerepét egy udvarlóként bemutatott kanmajom veszi át. A menstruáció felülírja a dekonstrukciót. Nagyobb baj ennél, hogy ezáltal kiveszett az a fiatalok pályakezdését megkönnyítő, pedagógiai célzatú, érdeklődő figyelem, önzetlen, segítő, kollegiális odafordulás, amelynek talaján - kizárólag a saját érdekében - még felelős komolysággal volt mondható egy induló költőnek, amikor egy borízű almától a feszült és mély csöndben kettőt öklendezett, majd feltörő gejzírként Nádas lábához odahányt: eridj, paraszt, mosakodj meg, hozz egy vizes rongyot, pucold föl, aztán mintha itt sem lettél volna, mars. Zárkózzál be töprengeni, kopogok, ha kijöhetsz. De fölfele is remekül működött a nemzedékek közti kommunikáció: ötven leszel közelesen, mordultam rá egyszer egy erősen mulató, ősz hajú JAK-osra, nem félsz, bazd meg, a haláltól, mire az nem vigadt tovább, belátta, hogy maholnap itt a vég.

Ma már, ahogy megfigyeltem, ritkábban szól a törzsgárda - kivár inkább egy ütemet, a dialógust legfeljebb második szándékból kezdeményezi, abból is csak akkor, ha muszáj. Az összetett mondatok szerkezetéből - az olyanéból például, hogy álljál arrébb, öreg, szeretettel kérlek, egy sorod nem sok, annyi nem marad - az életmű kibontakozásának perspektivikus poetológiai-narratológiai távlataira vonatkozó értékelő szempontot tartalmazó állító tagmondat biztosan kimarad. Ez helytelen, mert közönyre vall, az viszont, hogy ebből békés várakozás következik a büfénél a sorban, s nem felrúgás: jó. Idegesség esetén persze öreg embernél már könnyen elfogy a türelem: te geci, ismerlek tégedet, nekem te ne pofázz, ordított fel a pódiumra egy díjnyertes film vitáján a moderáló kritikusnak egy régi motoros, két percre rá, hogy megérkezett, s hősi erőfeszítéssel a legközelebbi üres székig eljutott, majd, mint aki most már mindent látott, azonnali hatállyal távozott. Furcsa volt így szemlélődni tisztán: azt például bizonyosan nem vettem volna tavalyelőtt hajnali háromkor még észre, hogy barátom, a dekonpápa csupasz lábbal melyik folyóiraton áll: a Lettre friss száma volt, jól választott, az volt a kínálatból hideg kőre vastagság okán a legalkalmasabb. Egy szép egyetemista lánnyal társalogtam később hátsó szándék nélkül, élvezetesen - milyen verset írjon, kérdezte, hogy közöljék a lapok, egy ilyen lánynak a diszkóban a helye, akarta mondani ezelőtti énem, szerelmeset, válaszoltam, második szándékból, mai ésszel rá. Közben azt figyeltem, hogy az a koros norvég műfordító asszony, akit aktuális kormányoktól függetlenül taxin szállít tíz éve Pestről a tetthelyre a minisztérium, a kemény maggal még mindig ott ül a büfében, s annak ellenére vidáman diskurál, hogy éjfél óta egyedül neki sikerül a társaságban egymás után két szót sikerrel megformálnia. Lehet, ezért küldik minden évben: legyen valaki, aki magánál van végig, reggel is beszél. Nem tudják odafönt, hogy én is itt vagyok.

Arra ébredtem, partvissal verik az ablakot kívülről, gondoltam, vége van, jöttek elzavarni, kell a hely másoknak, az életerős újnak, a lelkesnek, a fiatalnak, jól van, megyek már, nem kell így zörögni, az én időm lejárt, jól tudom. De csak a pókokat irtotta két gondoskodó lélek, vigyázz, mondta az egyikük, még bekopogol: lehet, hogy alszik bent egy író, vagy mi a bront. Ezek délig alszanak. Kiköhögtem fuldokolva, hány óra van, néni, egykor indult egy vonat. Aztán kivitt a kedves jó barátom, aztán Kőbányán leszakadt a vezeték, aztán megérkeztem mégis Debrecenbe, ahol minden nőt Szabónénak hívnak, s Tata hirtelen megfloridásodott. Lehet, bólintottam, ha annyira feljövök, jövőre előadást is vállalok, aztán persze a seggemen maradok. Mert ahogy az ismert avantgárd költő tanítja: nem kell elmenni, az a fő, hogy rajta légy a plakátokon.

publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk