...És akkor szemem bepárásodott, s könnyeimen át megképződött egy vízió, amelyet azóta sem felejtek, most már soha: a deli legkisebb fiú a mesevilágból, a ragyogó szemű, kamaszosan félszeg, nem túl okos, de határozott Tomi gyerek, amint ősz szüleit és szeretett feleségét átkarolva áll, csak áll a viharban, s féltve-óva vezeti őket keresztül a sárdobálók ocsmány tömegén, sírással küszködve, mégis bátran, a felkelő nap felé, ahol szarvasünők isznak a patakparton, macskák gombolyaggal játszanak, és ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra, mert az úristen világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké. Mert mindent, de az anyja (!) leánykori (!!) nevét (!!!), azt bántani nem hagyja, soha. Undorral vegyes megdöbbenés ül ki ifjúi tekintetére, erre a nemes, bár csaknem hamvas, ránctalan arcra: most kezdődik megtörettetése, ilyen fiatalon, szembe kell néznie az élet megannyi mocskával, az ármánnyal, s lesz belőle korán sokat próbált, harcedzett, kemény harcos, szinte a szemünk előtt acélozódik a gazok kíméletlen (ám becsületes) pörölyévé.
A jó fiú, a tiszta, a családszerető, aki édesanyját csak lágy, elfúló hangon bírja említeni, akinek a magánélet a legszentebb, s a kis fészket óvja a vihogó, cinikus, rosszakaratú politikusok (pfuj, pfuj!) karéjában: ez hát a Tomi fiú, ez az ő igazi arca. Aki nem is gondolta volna, hogy ennyi gusztustalanság létezik ebben a világban, amelybe ő belevettetett. Szegény, szegény. Kitudták, a rohadtak, az ő kedves édesanyjának (!) a leánykori (!!) nevét (!!!).
És ott volt Simicska is, aki nem csak szép, de jó is, egy talpig becsületes haver, mondjuk: kópé, esetleg: nagy huncut, legföljebb: picaro, tréfás kedvű legény, mint amilyen a boldog emlékezetű Thyl volt. Az ő alakja is másként áll ma már előttem. Ugyan már, kit érdekelnek a kis stiklik, bohókás csalafintaságok: neki is van szerető hitvese meg édesanyja, akiket nap mint nap meghurcolnak, besaraznak, nem átallják talán még nevezettek leánykori nevét is szennyes szájukra venni, a gazok. Márpedig hogyan is volna mérhető bármiféle csip-csup pénzügyi botrány a család szentségéhez, a halk szavú hitvesek, a kérges kezű édesapák és fájós derekú, deresedő édesanyák világához? Nem, ahogyan a Tomi fiú mondta, ez nem éri meg.
Most már másképp látok mindent, minden érintettől bocsánatot kérek, mindent megbántam, mindent visszavonok.
Amióta kedd este felbukkant a közszolgálati képernyőn Deutsch Tamás, azóta tisztán látom a szemünk előtt zajló dráma szereplőit, valahogyan úgy világosodott meg, ahogyan az első parlamenti ciklusban, amikor is Katona Tamás határozottan kijelentette, hogy ő cserkész volt, tehát nem hazudhat. A cserkész- és úttörő-irodalom dramaturgiájának, jellemeinek, tipikus szituációinak újrajátszása után itt vannak hát a mesék, népszínművek és erkölcsnemesítő példázatok alakjai, akik elkerekedett szemmel konstatálják, hogy hová is keveredtek, s a család szentségének védelmében cselekszenek, elszántan. Nincs az a nagymama, aki szívébe ne zárná őket. A szájszegletbe kiülő mélységes erkölcsi felháborodásban Boross Péter elnöki főtanácsadó gesztusainak nyomát vélem fölfedezni; a pártpolitikus, aki (bezzeg) ért a taxisok nyelvén, másrészt Hofi Géza étoszára is emlékeztet. Ránk néz, tekintete nyílt, ádámcsutkája mozgásának bája utolérhetetlen: hát lehetséges-e nem hinni neki?
