Egycsillagos távolnok

  • Tandori Dezsõ
  • 2006. június 15.

Egotrip

Szentex bevonulása

Humusz bármikorra

Négycsillagos. Sivatagi. Annyi lenne a Szentex, a Saint-Exupéry repülő csudaember (akinek a lelkizését meg az érzelgősségét, azt nem szeretem), akit annyi minden szaváért, dolgáért úgy tisztelek, nélkülözhetetlen, s ha van, mondjuk 3768 nélkülözhetetlen em-ber az életünkben, az egyszerre mind úgyse juthat az eszünkbe, nem tízmillió az, nem tizenötmillió, nem Tajvan, nem a Balkán felosztása különféle korokban, Lengyelországé, az ember nyersen fogalmaz. A Szentex nekem bejött.

Teljesen mindegy, ez nem aktualitáscikk. Könyvreklámot (kivéve ma élő ehtli szépirodalom, ilyennek a megítlegelésére, így mondom, nem lehetek hivatott, a levágandó pontszám vagyok eleve, korrekt), azt sem írok, hanem valami kavarást csinálok, ahogy kisinasa vagyok a kedvenc dzsessz-ritmusszekcióimnak, nem akarok felvágni, de Totyi halála óta újra kezdem tudni ezeket.

De a sivatag, ahol a Szentex repült, nem a Totyi halála miatt jutott eszembe. Hanem, ami eszekbe (k-val) jutogatott bőven (bocs. a szem. kult.-ért, Szőnyei nagymester, itt), azt hittem, nem vagyok észnél. Hogy én ezt egy tökéletes abszurdumnak tartom, bent, a város közepén... a nagymester megírta. Csak az ember középhatalmian egyedül marad, s az észtekre, lettekre, szlovénekre, szlovákokra gondol, nem beszélek az olyan szuperhatalmakról, mint Hollandia, Belgium, Ausztria, Svédország, avagy kívülebb Svájc, Monaco, Norvégia, és az ember mindenfélét nem ért.

Jó, én közismerten haszonra fordítok mindent, de különbékét nem kötök. Meghalt a Totyi, kicsivel többet sírtam, mint Alíz halálakor, de ahogy akkor nem ittam, most elkezdtem, a nemivást, és ez tartani fog. Tehát semmi romantika nincs bennem, bár kaktuszokat (sivatag) nevelek, arra a négy csillagra gondolok, melyet repülősdiben a Szentex megkapott volna, ha elder-felhár közepette nem fúl alkalmasint, gépével együtt, Szicília körül (fene tudja, hol) a vízbe.

Itt senki sem szentült meg, hálégnek, csak a tűzijátékkor álltam magam égnek, a mindennél magasabb első dörrenésre a plafonig repültem, de mivel egyedül voltam itthon épp, hát szabadon dönthettem. Szegény Totyikám kutya jól bírta mindig a tüziket (nem, nem, madárjól! a kutyák aztán nem bírják!), ez volt az első, hogy nem az ő szobája (két szobánk van) ajtajában ültem, ő le se szart, féltsem csak őt, kuporgott bátran. Kimentem hát a konyhába, és szentex reája, inni akartam volna. De négy üveg bontatlan állt, s ezek már azok, amelyeket nem fogok meginni. Hát vizet ittam, a fürdőszobába mentem, az alaposan zárt, betonfalú, ablaktalan, megeresztettem a forrót, s magam rakétáztam egy jót. Mit tehettem volna mást? Megmondaná valaki?

Az, hogy a Totyi meghalt, nem az hozta a távolnokságot, hanem ez a fotó. Mint egy II. világháborús sivatagozásba kopaszodott angol, nem Montgomery, de Platógomery, ez legyen fotóm, így is vagyok (1997-es a kép, Herzka produkció, pénzt a fiú nem kér, rajta az nem segítene; ahogy rajtam nem segíthettek volna legzseniálisabb angliai lótippjeim, még ha közben nem veszítek, akkor se). A Szentex mondott olyanokat, mint hogy Riviére (vagy ki, közmondásosan bajban vagyok az idegen nevekkel), a reptér parancsnoka sosem volt nyugodt. Mindig volt fenn embere az égben. Szerencsére a 20-dika Bika nem örökké van. Egycsillagos távolnok én nem pontosság és szerénység okán vagyok, hanem mert ez van. Van egy csillag, azt nézem, az idén, jellemző, háromszor láttam csak, Totyi halála óta egyszer. Abban vannak mind a halottaim, abban van vagy lesz mind a 3768 nekem fontos ember és madár és kutya és ló és stb.

A "távol" szó szerencsésen ott volt, olvasom, egyik kísérletemben itt (hogy elmondjam, amit annyian unnak, tízszer ír meg mindent, hallom; még egészen közelről is, hogy egyszerre rázúdítod az egész életed valakire, ne csodáld hát, hogy...), van tehát kapocs. A Totyi lélegzetelállítóan érdekes témája nem miattam az, nem is "egy veréb" miatt, holott (7-edszer írom meg) Hamletnél van ez (a Gondviselés-akarat és a lehulló verébfi), nem, hanem mert egy embernek (történetesen, bocsánat, nekem), valami, ami volt - az életemben - huszonhét és 2/3 év után nincs. És egyelőre (talán soha) nem is lesz. Nem hűségből. Hű akkor inkább a Sánta Hercegnőhöz volnék, Alízhoz, aki 12 és 1/4 évet élt kalitkában, és én voltam a mindene, aztán még a Szuszi kutyánk is, nézték egymást. Sajnos, az Alíz mellől sokat elkóboroltam. Ez az én monó alkatom, ezek az én hűségeim. De így nem is lehetek a Totyi emlékéhez hű, ő már, fájó, csak lecsengés vala. 47-szer mentettem meg a kis szamár életét, olyan öntörvényű és korláttalan volt, és egész nap szabad. Hálégnek nem én öltem meg. Nekem ennyi is elég. Az már csaknem egy csillag, ha nem ölünk meg senkit manapság, testileg v. lelkileg, nem?

(Folyt. köv.)

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.