Egycsillagos távolnok

  • Tandori Dezsõ
  • 2006. június 15.

Egotrip

Szentex bevonulása

Humusz bármikorra

Négycsillagos. Sivatagi. Annyi lenne a Szentex, a Saint-Exupéry repülő csudaember (akinek a lelkizését meg az érzelgősségét, azt nem szeretem), akit annyi minden szaváért, dolgáért úgy tisztelek, nélkülözhetetlen, s ha van, mondjuk 3768 nélkülözhetetlen em-ber az életünkben, az egyszerre mind úgyse juthat az eszünkbe, nem tízmillió az, nem tizenötmillió, nem Tajvan, nem a Balkán felosztása különféle korokban, Lengyelországé, az ember nyersen fogalmaz. A Szentex nekem bejött.

Teljesen mindegy, ez nem aktualitáscikk. Könyvreklámot (kivéve ma élő ehtli szépirodalom, ilyennek a megítlegelésére, így mondom, nem lehetek hivatott, a levágandó pontszám vagyok eleve, korrekt), azt sem írok, hanem valami kavarást csinálok, ahogy kisinasa vagyok a kedvenc dzsessz-ritmusszekcióimnak, nem akarok felvágni, de Totyi halála óta újra kezdem tudni ezeket.

De a sivatag, ahol a Szentex repült, nem a Totyi halála miatt jutott eszembe. Hanem, ami eszekbe (k-val) jutogatott bőven (bocs. a szem. kult.-ért, Szőnyei nagymester, itt), azt hittem, nem vagyok észnél. Hogy én ezt egy tökéletes abszurdumnak tartom, bent, a város közepén... a nagymester megírta. Csak az ember középhatalmian egyedül marad, s az észtekre, lettekre, szlovénekre, szlovákokra gondol, nem beszélek az olyan szuperhatalmakról, mint Hollandia, Belgium, Ausztria, Svédország, avagy kívülebb Svájc, Monaco, Norvégia, és az ember mindenfélét nem ért.

Jó, én közismerten haszonra fordítok mindent, de különbékét nem kötök. Meghalt a Totyi, kicsivel többet sírtam, mint Alíz halálakor, de ahogy akkor nem ittam, most elkezdtem, a nemivást, és ez tartani fog. Tehát semmi romantika nincs bennem, bár kaktuszokat (sivatag) nevelek, arra a négy csillagra gondolok, melyet repülősdiben a Szentex megkapott volna, ha elder-felhár közepette nem fúl alkalmasint, gépével együtt, Szicília körül (fene tudja, hol) a vízbe.

Itt senki sem szentült meg, hálégnek, csak a tűzijátékkor álltam magam égnek, a mindennél magasabb első dörrenésre a plafonig repültem, de mivel egyedül voltam itthon épp, hát szabadon dönthettem. Szegény Totyikám kutya jól bírta mindig a tüziket (nem, nem, madárjól! a kutyák aztán nem bírják!), ez volt az első, hogy nem az ő szobája (két szobánk van) ajtajában ültem, ő le se szart, féltsem csak őt, kuporgott bátran. Kimentem hát a konyhába, és szentex reája, inni akartam volna. De négy üveg bontatlan állt, s ezek már azok, amelyeket nem fogok meginni. Hát vizet ittam, a fürdőszobába mentem, az alaposan zárt, betonfalú, ablaktalan, megeresztettem a forrót, s magam rakétáztam egy jót. Mit tehettem volna mást? Megmondaná valaki?

Az, hogy a Totyi meghalt, nem az hozta a távolnokságot, hanem ez a fotó. Mint egy II. világháborús sivatagozásba kopaszodott angol, nem Montgomery, de Platógomery, ez legyen fotóm, így is vagyok (1997-es a kép, Herzka produkció, pénzt a fiú nem kér, rajta az nem segítene; ahogy rajtam nem segíthettek volna legzseniálisabb angliai lótippjeim, még ha közben nem veszítek, akkor se). A Szentex mondott olyanokat, mint hogy Riviére (vagy ki, közmondásosan bajban vagyok az idegen nevekkel), a reptér parancsnoka sosem volt nyugodt. Mindig volt fenn embere az égben. Szerencsére a 20-dika Bika nem örökké van. Egycsillagos távolnok én nem pontosság és szerénység okán vagyok, hanem mert ez van. Van egy csillag, azt nézem, az idén, jellemző, háromszor láttam csak, Totyi halála óta egyszer. Abban vannak mind a halottaim, abban van vagy lesz mind a 3768 nekem fontos ember és madár és kutya és ló és stb.

A "távol" szó szerencsésen ott volt, olvasom, egyik kísérletemben itt (hogy elmondjam, amit annyian unnak, tízszer ír meg mindent, hallom; még egészen közelről is, hogy egyszerre rázúdítod az egész életed valakire, ne csodáld hát, hogy...), van tehát kapocs. A Totyi lélegzetelállítóan érdekes témája nem miattam az, nem is "egy veréb" miatt, holott (7-edszer írom meg) Hamletnél van ez (a Gondviselés-akarat és a lehulló verébfi), nem, hanem mert egy embernek (történetesen, bocsánat, nekem), valami, ami volt - az életemben - huszonhét és 2/3 év után nincs. És egyelőre (talán soha) nem is lesz. Nem hűségből. Hű akkor inkább a Sánta Hercegnőhöz volnék, Alízhoz, aki 12 és 1/4 évet élt kalitkában, és én voltam a mindene, aztán még a Szuszi kutyánk is, nézték egymást. Sajnos, az Alíz mellől sokat elkóboroltam. Ez az én monó alkatom, ezek az én hűségeim. De így nem is lehetek a Totyi emlékéhez hű, ő már, fájó, csak lecsengés vala. 47-szer mentettem meg a kis szamár életét, olyan öntörvényű és korláttalan volt, és egész nap szabad. Hálégnek nem én öltem meg. Nekem ennyi is elég. Az már csaknem egy csillag, ha nem ölünk meg senkit manapság, testileg v. lelkileg, nem?

(Folyt. köv.)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.