Egotrip

Kedves budapesti olvasóm, Rózsahegyi Viktória a következőket írja levelében: "Szia, MaNcs! Tisztelt Tanár Úr! Nádasdy Ádámnak ér azt írnia, hogy >>médiák>hozzáértőKedves Viktória! Köszönöm, hogy megosztotta velem gondolatait, és először is azt kérem, vigyázzon az egészségére, mert bizony a médiákból ömlik a bosszantó szemét, és az egészség nem ér meg annyit. De nemcsak a médiákból, az emberek szájából is: én például epeömlést tudok kapni (én inkább epés vagyok, míg ön, látom, szíves-agyas), ha valaki a vécét "rötyi"-nek nevezi, vagy azt mondja, "óvodapedagógus", különösen hosszú "ó"-val az elején: óóóvo..., de ez szerencsére egyre ritkább. Egy hetemet tudja tönkretenni az, aki cukrot szór a túrós csuszájára, és kiköpök itt Berlinben, valahányszor meglátom, hogy pimf kis földalatti-megállókra azt írják ki: "U-Bahnhof", azaz pályaudvar. Szét tudnám rágni a fogmosó poharamat, ha a rádióban azt hallom: "a médiumok". De fordítva is megtapasztaltam: régen hosszú hajam volt, láttam azt a zsigeri ellenszenvet, amit ez a küllem sokakból kiváltott.

Dehogy a sportokra, dehogy a sportolókra mondtam ezt! (Megjegyzés: Weöres Sándor túlzása volt az, bár sok utólagos igazsággal, hogy "untat az ugri-futi".)

A kör közepén állok, körbevesznek. Mindegyik alacsonyabb nálam, és ahogy eltorzult fejük rám spricceli az ilyen-olyan idézeteket, arra gondolok, nekem is megvan a 100 híres regény. De az egyikük, a terepszínű nadrágos, rottweiler-pólós a Bibliával hadonászik.

Mennyire öröklött az intelligencia, illetve mennyire a környezet határozza meg? E kérdés körül rendszeresen fellángol a vita, körülbelül tíz-tizenöt évenként, lassan száz éve. Mintha a politikát látnánk, annak normálisabb országokban szokásos változatát: egy évig hevesen zajlik a vita, azután egy darabig a kérdés többé-kevésbé lekerül a napirendről. Az intelligenciavitában éppen egy ilyen ciklus közepetájt vagyunk: az utolsó heves vitaidőszak nagyjából öt-hat éve zajlott le.

Hull a hó és hózi' / Micimackó kvázi - énekeltem magamban az utcán, mely, ahogy láttam, vörös esőköpennyel borított alkonyati maszlag. A kirakatok zsúfolásig telve kirakatrendezőkkel, némelyiknek műanyagból van a keze. A díjnyertes kirakat mégis ez: kortárs magyar szerzők összetört tükörben.

A szuppletivizmus az a jelenség, amikor egy szó alaksora (szakszóval paradigmája) egyszer csak egy másik szóként folytatódik. Mint a mesebeli állat: madárként kezdődik, kígyóként folytatódik. Például lenni, lennék - de van. Sok, sokat, sokszor - de több. Minden nyelvben van ilyen, német gut-besser ("jó-jobb"), angol am-is ("vagyok-van"), francia aller-va ("menni-megy"), latin fero-tuli ("viszek-vittem"), orosz cselovek-ljugyi ("ember-emberek").

László Csaba pénzügyminiszter vitte el a balhét a gazdaságpolitika tavalyi kudarcáért, bár annak csak egyik (nem lényegtelen) eleme volt a jócskán elszaladt költségvetési hiány. Pedig László csak tette a dolgát: megpróbálta előteremteni a pénzügyi forrásokat a kormány realitásoktól elszakadt döntéseihez. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett. Amíg a pénzügyminiszter csak egy apró csavar a kormánygépezetben, aligha képes a politikai vágyakkal felfűtött motort üzemi hőfokon tartani. Hiába csavarint egyet-egyet magán, csak ideig-óráig tudja elodázni a leégést. Ilyen felállásban a pénzügyminiszternek egy lehetősége marad: amikor már látja, hogy ami nem megy, az nem megy, fogja a kalapját és távozik.

A magyar közélet és nyilvánosság tele van őszintétlen, demagóg, aránytévesztő, humortalan, számos esetben kifejezetten gonosz hülyével, illetőleg félrevezetett szerencsétlennel. Kétségbe azért ne essünk: máshol is van belőlük elég.

Ha van agyő. Akkor ez is lenne, hát nem? Meghalt a király, éljen a király. De ez nekem nincs. Akitől-amitől búcsút veszek, helyét csak rosszkedvem tölti ki.

Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, gazdagabb lettem egy újfajta szociális élménnyel. Közelebbi vagy távolabbi ismerőseim a köszönés után, de még a "hogy vagy" előtt nekem szegezik, hogy "nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál". Ilyenkor egy szemöldökfelvonás következik részemről, mire ők pár szóban elmondják, mivel nem értenek egyet.

Az archaizmus görög szó, eredeti jelentése "régiség, ősi dolog", töve az arkhé "kezdet, elő" (ez bújik az archetípus "előkép" szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: "elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet", "nyelvi régieskedés" (így az Akadémiai Értelmező Kéziszótár). Ha azt mondom: Szelj egy kis parizert, akkor archaizáltam, mert a szel ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája: a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerű helyett. Ilyen a szel, villanyos, menyegző, prókátor, ó (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, ösmer, ád, nékem, plebános, mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -ván végű igenévvel való szerkesztés: Látván a helyzetet, segíteni próbált.

Aszínpadot virágkosarakkal és törött szemüvegekkel pakolták tele, Yoko üzenetét a polgármester olvassa fel. Aztán sorra jönnek a hülyék, mind azzal kezdi: "1980. december 8-án egy őrült..." Végül egy középkorú vasutas klarinéton eljátssza a Yellow Submarine-t. Egy hosszú, kanyargós úton járunk, ami persze nem a Dakota-ház bejáratánál kezdődött, és nem Paul McCartney budapesti vendégszereplésével ért véget.