Ha lecsukom a szemem, a bakelitbörze démonát látom. Az elhízott, tisztességes fiút, még innen az ötvenen, a családapát, kombival, vonóhoroggal. Nyugodtnak, sőt cinikusnak mutatja magát, ám ha villám csap az analóg cuccba, és az amerikai, első kiadású, csillogó feketén riffbe fordul Jimi, Jimmy, Eric, Jeff vagy akár John keze, reszketni kezd, szemére fátyol borul, szíve hevesen ütni kezdi a kettő-négyet. Dehogy a zene miatt, mit számít az ilyenkor! Inkább a lehetőségtől, hogy hamarosan dalszerző lehet. Ha csak egy villanásra is, tizenöt percre, "just for one day", súlyos ezrekért, de mégis.
Kérdem tőle, mi lesz a zsákmánnyal azután, hogy hazavitte, portalanította, vákuumszívta, fóliaborította, cérnakesztyűs kézzel dédelgette, majd - ügyelve a betűrendre - becsusszantotta a többi közé. "Ezt te úgysem értheted", legyint rám nagyképűen, a beavatottak biztonságával, ami cseppet sem meglepő. Egy démon úgysem tobzódhat semmi másban olyan élvezettel, mégis háziasan, mint az értelmezésben. Mit számít, hogy ez a ráció legtöbbször csak szimpla lexikális tudást takar, kit érdekel a zene, ha teli az adatbank megsárgult, ám roppant izgalmas kötvényekkel?
Különben is, honnan tudnám, hogy már 1966-ban akadt "hivatalos" Beatles Magyarországon? Persze nem az akkor aktuális Revolver album, nem is a két évvel azelőtti A Hard Day`s Night, még csak nem is a legeslegelső kislemez, a Love Me Do/PS I Love You (1963), nem, nem, majdnem soha. (Az első "igazi" Beatles-lemez, az A Collection Of Beatles Oldies - Dumdum Records, India - csak 1970-ben, az oszlás után, és akkor is csak 3000 példányban kerülhetett a hazai üzletekbe.) Hatvanhat. Seggem a szádra... Azokat az eredeti albumokat bárki megvehette Londonban, Párizsban vagy Rotterdamban. Akárhol, kék útleveles vidékeken. De nekünk saját Beatles kellett, nem holmi import. Megparancsolták, "Beatlest a magyarnak!", de szó sem lehet a liverpooli majmokról. Így aztán olyan hazai sztárokat küldtek a stúdióba, mint Várkonyi Gyula és a Phantoms, Neményi Béla és az Atlantisz vagy a Szigma. Elhitették a szerencsétlenekkel, hogy ha a Cry For A Shadow-t, a Girlt vagy a Michelle-t egy igazi stúdióban eljátszhatják, fölénekelhetik, majd belőlük is John, Paul, George és Ringo válhat. És nem csak velük. Vajon mit gondolt Zorán, amikor arra vállalkozott (szintén 1966-ban), hogy világgá kürtöli: "Help! I need somebody"? És Korda György, amikor 1970-ben elénekelte a Can`t Buy Me Love-ot? És Máté Péter tizenegy évvel később, hogy mint afféle gyászindulót a Hey Jude dallamára azt üvöltse, "hé John, Johnny, Johnny, John Lennon!!!"
- Barátocskám, én nem beszélek mellé, nekem megvannak ezek a lemezek!
A démon remegni kezd, mint a higanyfoszlány a szőnyegen, ha falhoz csapod a lázmérőt. - És ez csak a magyar vonatkozás, és csak a Beatles! Tovább is van, mondjam még? A legbüszkébb a venezuelai Let It Be-re vagyok, meg az olasz Help!-re. Tudod, mi a címe? "The Beatles Nel Film Aiuto!"
Ideje kinyitnom a szemem, túl nagy a hangzavar.
Az estet követő fogadáson rántott gombafejjel kínálnak, és nem értik, miért mondom, "szellemes". Egy talpig feketébe öltözött kamasz (nem is tudtam, hogy a kínai piacon már ilyen cuccokat is árulnak), a társaság hiénája, aki minden bizonnyal verseket is ír, ócska gitárjával legalább ötvenedszer próbálkozik a Yesterdayjel. Az egyre reménytelenebb kísérletet látva a tábortüzes körülállás mind csekélyebb lesz, már csak egy pattanásos, kövér lány vár türelmesen. És a kamasz újra mellényúl.
Megint a démont hallom.
- Nem mintha számítana, de a Yesterdayt McCartney írta. Lennon a "vérszomjas időkben" még azt üzente Paulnak a How Do You Sleepben (Imagine, 1971), hogy "The only thing you done was yesterday, and since you`ve gone, you`re just another day", 1980-as egyik utolsó interjújában viszont már arról beszélt, hogy egy tengerparti spanyol étteremben a hegedűs, miután felismerte, odament az asztalához, és természetesen a Yesterdayt, "minden idők legtöbbször feldolgozott dal"-át cincogta a fülébe. "Elkértem a hegedűt - mondta John -, és aláírtam. Azt mégsem várhattam el a fickótól, hogy az I`m The Walrust játssza el a tiszteletemre."
- Menj haza, fiam, sokat ittál - veregeti meg a kamasz vállát egy idősebb férfi, sarkában három rendésszel. Aztán rám kacsint:
- Mit tudnak ezek? Semmit.
A szálloda zongoristája, a *** Band egykori billentyűse, a magyar Jon Lord viszont arról beszél, hogy Johnt nem is az a Chapman ölte meg, hanem a másik, Suzi Quatro és a Mud menedzsere. Még a hetvenes évek elején.
- Az a buzi, akinek Nicky Chinn volt a spanja. Ezek ketten, a kurva anyjukat... És nemcsak Lennont ölték meg, hanem mindent... A zenét.
Ha nem adok a kezébe egy rumot, biztosan belekezd a Doors When The Music`s Overébe.
Elképzelem, hogy nincs mennyország. A sárgaköves úton, csíkot húzva fékez egy Mini kabrió, két törpe, Chinn és Chapman ugrik ki belőle a legmenőbb cuccokban, ami csak a King`s Roadon létezik. Fejükön flitteres cilinder, kezükben arany Les Paul. A hazafelé tántorgó Lennon útját állják.
Chapman: Ütött az utolsó órád, John!
Chinn: Vedd le a szemüveged, John!
Lennon: De srácok...
Chapman: Valamit mondani akartál, John?
Lennon: Csak annyit... (énekelni kezd) A working class hero is something to be, if you want to be a hero well just follow me.
Chinn: Pofon kell?
Lennon: Elment az eszetek?
Chapman: Várj, Nicky! Hadd dugom a paraszt seggibe gitárt!
Chinn: Hö-hö! Ne olyan hevesen! Előbb eljátsszuk neki a Ballroom Blitzet? Egy-két, egy-két-hánégy...
