A kör közepén állok, körbevesznek. Mindegyik alacsonyabb nálam, és ahogy eltorzult fejük rám spricceli az ilyen-olyan idézeteket, arra gondolok, nekem is megvan a 100 híres regény. De az egyikük, a terepszínű nadrágos, rottweiler-pólós a Bibliával hadonászik.
- Ugye nem tudod, mi ez, te mocskos szemétláda, ugye nem láttál még ilyet, te rohadt kurva? - ordítja teljes pánikban, aztán találomra szélesre tárja, és az arcomhoz szorít egy hirtelen haragból feltörő oldalpárt. Elég egy villanás, hogy lássam, Ezékielnél nyitotta ki, hol az istenbe' lehetne ilyenkor? De már csapja is össze: ütni, sózni akar a hülye, jelképet kovácsolni, mert annyiszor hallotta már, az Ige mint fegyver igazán hatásos. De csak egy szellőre, simogatásra futja, mert a többiek visszarántják a lendülő kezet:
- Ne adj okot arra, hogy.
Amikor hozzám ér, a könyvet bársonyos tapintású, hihetetlen anyagnak érzem. A fedele természetesen mint a legsötétebb éjszaka, de el ne kezdjétek most keresni a King Crimsont az otthoni archívumban (Starless And Bible Black, 1974), mert az még csak nem is langyos! A Stones-kislemez (Paint It Black, 1965) egy fokkal jobb, "I see a red door, bla-bla-bla", de csak éppen. Olyan sötétséget képzeljetek el, amit tévesen bujának mondanátok, mert úgy érzitek, a mélybe ránt és összezavar. Azt hiszitek, ilyen örvényt csak a legforróbb öl tud előidézni, és kapásból arra gondoltok, "egy pompás picsa", amilyen csak az álomban létezik, amihez az ördög kegyelme kell, hogy valóságként éljétek. "cska pornóból próbáljátok transzformálni, és közben ne is gondoljatok az egykori otthonra, amit soha többé. Talán így már érthető, hogy ez a más minőségű fekete a ráömlő napfényt miért nem nyeli el. Ahogy ragyogón visszatükröződik a szerencsétlen arcra, az ostoba maskarára, mintha valami mágikus erő hajtaná belőle a fényt, hogy figyelmeztessen, nem csak kérnem, adnom is kell a bocsánatot. Egy darabig foglyul ejt a látvány, egy röpke pillanatra megértem, ha a fényt nem űzné el az árnyék, nem lennének látható formák, azzal pedig, hogy mennydörgött az ég, "legyen világosság", csupán engedélyt kapott az éjszaka, hogy elűzze a ragyogót. Abban a pillanatban még az is természetesnek tűnik, ha irányítani akarnám a fényt, miért kellene a mozdulatlanba, a csillogásba bábozódnom, vagyis. De most már késő, a következő pillanat a halálfélelemé. A hazatérésé.
Érzem, a forró lötty végigcsorog a nadrágszáramban, és áldom az eget, hogy motoroscsizma van rajtam, ami legátol - legalább ezen nem röhögnek. Nekem pedig akad egy titkom: tapicskolni a lúdtalpbetéten. Mondtam már, hazatértem, hiszen a napnál is világosabb, még ebben a végtelenül kínos, szégyenverte titokban is mennyivel pompásabb vagyok ennél az állatseregnél. Vakító bundámat két tucat tökéletes fókakölyök kabátjából varrták, kisujjamon a brill kettészeli a sziklát, svájci órások ellenőrizték, mennyire volt precíz a műkörömépítő, londoni fodrászom száma titkosabb, mint az amerikai elnöké, csak egy telefonomba kerül, hogy a Blikk címlapjára kerüljek. Vagyis én magam vagyok, ők meg együtt. Sötét dzsekikben, félreszabott nadrágokban, saját hangerejüktől meg a vacak piától megmámorosodva próbálnak magukra erőszakolni, az a legjobb, amikor viccesen. Ha megkérdezném tőlük, miért csak akkor néztek tükörbe, ha a sarki borbély vagy a haver a fejeteknek esik a nullásgéppel, poénnal vágnának vissza: "Nem vagyunk buzik, cukros hajú bokszosok, bruhaha!"
Legyen az e heti feladvány, hogy ki a szimpatikusabb. Én, aki két lépéssel fölöttetek állok, akinek semmi más nem számít, csak hogy minél többen hirdessétek dicsősé-gemet, minél több pénzt költsetek a lemezeimre, és a legnagyobb gázsit vágjam zsebre? Vagy ők, a csürhe? A nyáj? Devigyázzatok, ez nem totó, itt nincs iksz!
A véletlenül arra járó rendőrautó duruzsolására megnyílik a kör, és szabadon bocsátanak.
- Márciusban újrakezdjük, médiageci - sziszegi az egyikük, miközben barátságosan megveregeti a vállam. A taxiból még látom, ahogy dühében belerúg egy hajléktalanba, majd leszegett fejjel elindul a buszmegálló felé, nyomában a többivel.
