Isten hozott: de kit, mit?
Ha van agyő. Akkor ez is lenne, hát nem? Meghalt a király, éljen a király. De ez nekem nincs. Akitől-amitől búcsút veszek, helyét csak rosszkedvem tölti ki.
Ezt a hazai (visszhang) térre foghatnám, ha megalapozása nem lenne olyan nemzetközies. Rosszkedvemhez idegen országok sportjába járok alapozni.
A Formula Egy maradjon is el. Hogy az idén megoldották: dőlhessen el csak az utolsó fordulóban. Túl egyszerű így is. Viszont hogy: a Formula Egy azért megér egy kalap szart, úgyis túl egyszerű.
Kocsmai szöveg: nem bírom nézni a Tourt se, ennyi dopping után. Ki tudja, épp kik előzik meg korukat. Helyes. Virenque, viszonylagos (volt) kedvencem se könynyezzen nekem nyílt színen. Armstrongból is elegem van.
Épp ez az. Józan érzékkel az embernek elege lesz minden olyan örökugyanazosdiból, ami nem a saját szerves élete. Félek, itt kerülök máris összeütközésbe. A sztárok, a versenyek arra vannak a maguk ugyanazonosságával, hogy az ugyanaz-érzését kinek-kinek kiváltsák, pénzét így kiszedjék, s ha csak az idő is ez a pénz. Ha egyszer sose tudtam megkülönböztetni a Juvét, az Intert, a Milant, a Laziót, akkor a Perugia, a Parma, az Udinese nekem már hiába jön. Ottlik Gézáné mondta: moziba azért megyünk, mert a főszereplő vagy a főszereplőnő pofázmányát komáljuk. Túlzás, de van benne valami. Tarantinónál a habitus pofázmányát komáltam, elegem is lett most már belőle. Szóval, abban azért van valami, hogy ha valakinek valami bejön, hát nála az megy.
Hagyjuk, meddig bírom a 2. Bundesligát nézni. Egyelőre borult a papírforma: a tavalyi idény végén kezdtem a dolgot, ám azt mondtam, harmincnégy fordulón át ezt nem fogom bírni. Annyira azért nem kell. Egyelőre kell. Tehát nem kérdezem, mi újat hoz.
De barátomat megértem a síugrásdologban. Mi lesz megint? Hogy az osztrákok a nyári "füves" formájukat csak a havas idény elejére tudták átmenteni. Hogy ez nem az osztrákokra lesz majd elmondható, hanem a németekre. Vagy a norvégokra. Vagy a finnekre. A lengyeleknek már nincs komplett csapata. Csak Tetőfedő Ádám van nekik. Most, hogy ellene küzdenek a német ajkúak, a skandinávok, szépen muzsikálnak a szlovének, indulnak a kazahok, a franciák, a csehek... ezt sokadik éve nézhetem. Ezt nézzem?
A kerékpáros körversenyeknél még a megunható tájak is bejátszanak. Jó, hát olyasmiket látok, hogy ki jut el oda másképp, ha nem Jan vagy Lance jóvoltából. De hány helyre nem jutottam el! Három évembe telt, mire a 46. után a 47. kül- és belhoni lópályámra végre nem mentem ki, és búcsúzóul kihagytam egy lovat, de úgy, de olyat, hogy kis pénzen négy nap Dublinomat visszakerestem volna. Hanem hát kihagytam. Hanem hát ha már "Dublinommal" olyan fás volt a viszonyom, hogy megfázásig nem tettem fel a kötött sapkám se a szemerkélő esőben, fatelepek környékén sétáltam, és napi háromszor 1,75 deci picinyüveges bort ittam? Mit jussak el Jan és Lance jóvoltából bárhova? Mándy ezt jobb stílusban kérdezné. Ettől még Mándyt se olvasok örökké.
A maratoni futásnál is csodák a fogadalmak. "Na, most megnézem magamnak Bostont! Na, most Bécset úgy, hogy csupa ismerős hely. Meg Párizs. Meg London." (A két utóbbi helyre azért egyszer még visszamegyek.) De épp a sport rontja el. Szeretem a csoki sportolókat. Csak akkor nem annyira, ha tíz favoritból tízen ők vannak.
Na, még a lovakról. A nagy világszínpadokon (Epsom, Chantilly, Longchamp, de mindenütt) így kategorizálódnak: "A" (a legjobbak, ők kisúlyozatlanul futnak egymás ellen, győzzön a pillanatnyi legkiválóbb), s ennek van I, II és III meg úgynevezett listás alkategóriája. A kisúlyozott versenyek (ez 64 kilót visz, amaz 49-et csak) a B-vel kezdődnek, az nagy nívó még, de hát... s le G-ig, H-ig urambocsá`. "F kategóriás hendikepló": emberre komoly sértés már.
Ha a túl sok tanzániait sokallom a maratonban (s alig látom tőlük az ugyanolyan bostoni épületeket, amilyeneket Dublinban is látni bőven), a múltkor egy kritikust sokalltam. Azt nem állítom, hogy művem "A/listás"-nál jobb. De ő olyan "B"-t csinált belőle, mint annak a hendikepje. Megtűzdelte saját magával, a saját lóállományával. Jó, és akkor mekkora baj ez, semekkora.
Vegyük észre (pardon!): az angol királyi család dolgaiból mindenre hull fény, álfény. Szegény Charles. (Gaz komornyikok prédája. Szegény mind ők. Csak egy dolgot nem ért meg igazán a (honi) világ: a megboldogult anyakirálynő és II. Erzsébet lószenvedélyét. Könyvek vannak erről Albionban. Hatalmas sztorik. Magyarországon az ügy megmarad a Kincsem Park és a Kerepesi út "nagy kérdéseinél"; a számomra kissé kibírhatatlan hanghordozású közvetítéseknél (tisztelet a kivételnek), a vízen túli szókincsnél (istállószleng-se!), annál, hogy az Arc de Triomph-ot Ár de Alsóneműnek mondják (Triumph), az angol neveket franciásan (se jól) ejtik (Darren Moffatt, angol-ír zsoké, ejtve nálunk: Mofé). És tovább. Azért mertem erre a jellegzetességre kitérni, mert én bőven elviseltem már, hogy mikrorealistának nevezett stíljegyeimet bornírtságnak nevezték. Igen, a közvetítők modora, hanghordozása (Ottlikné a filmszínészek külleméről!) elriasztó lehet.
Hanem az ember állandóan az elriasztás légkörében él. Szó szerint. Két létező szobánk egyikében, csukott ajtó mögött, mert madárkám (alapmadár, veréb) a zengő magányt is igényli, zenének nevezett valami szól. Voltam olyan balga egykor, hogy e közvetítményeknek legalább egy-két produkálóját kedveltem, sőt. Mostanra mocsári nagy lesüllyedés történt. Nagy-nagy-nagy. A nyers ízléstelenség és szervetlenség vette át a rémuralmat. Nem merem felsorolni az összes példát. De az öszes példa ilyen példa a népszerű hullámhosszokon.
A labdarúgókat és a poprockzenészeket (tisztelet a régebbieknek) a nagyérdemű teszi naggyá és érdemessé. Tehát az egészről nem érdemes beszélni.
Ez hozza a beidegződések fokozását. Nem érdemes beszélni. Nincsenek tárgyak. Csak a sikeresebbre kudarcolódott vagy a kudarcosabbra sikeredő magánszféra van. Legközelebb a magam csekély ellenjátékával szeretném adni e boldogtalankodások befejezését. Nyilván sok ellenszenvet is arattam eddig. De nem törekedtem rokonszenvezősdire.
(Befejezés téli talppal)
köv.
