László Csaba pénzügyminiszter vitte el a balhét a gazdaságpolitika tavalyi kudarcáért, bár annak csak egyik (nem lényegtelen) eleme volt a jócskán elszaladt költségvetési hiány. Pedig László csak tette a dolgát: megpróbálta előteremteni a pénzügyi forrásokat a kormány realitásoktól elszakadt döntéseihez. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett. Amíg a pénzügyminiszter csak egy apró csavar a kormánygépezetben, aligha képes a politikai vágyakkal felfűtött motort üzemi hőfokon tartani. Hiába csavarint egyet-egyet magán, csak ideig-óráig tudja elodázni a leégést. Ilyen felállásban a pénzügyminiszternek egy lehetősége marad: amikor már látja, hogy ami nem megy, az nem megy, fogja a kalapját és távozik.
Ezt viszont elmulasztotta, pedig kínálkozott rá alkalom. A legjobb alkalmat a lemondásra az árfolyamsáv júniusi eltolása kínálta. Bár az agyament ötlet nyilván nem László fejéből pattant ki (azt persze máig sem tudjuk, hogy kiéből), de fegyelmezett katonaként mégiscsak ő terjesztette a kormány javaslatát a jegybanki döntéshozók elé. Talán abban bízott, hogy az MNB-ben hozzáértők ülnek, akik tudják, mivel jár egy ilyen lépés, és nem szavazzák meg. Ha így volt, nagyot tévedett. (Hogy az MNB jeles grémiuma végül miért fogadta el a nemcsak értelmetlen, de egyenesen életveszélyes sáveltolást, azt csak alapos szociálpszichológiai vizsgálat deríthetné ki.) Amikor a döntést követően mélyrepülésbe kezdett a forint, akkor kellett volna kiállnia a pénzügyminiszternek: bocs, hülye voltam, veszem a kalapom. (Még hatásosabb lett volna, ha a döntésért felelős másik fél, a jegybank elnöke is mellé áll a kalapjával.)
A nyár végén újabb alkalom nyílt az önkéntes távozásra: ekkorra világosan kiderült, hogy László nemcsak a tavalyi költségvetés szükséges korrekciójára nem kapja meg a politikai támogatást, de ahhoz sem, hogy az idén végbemenjen az a szigorítás, ami reálissá teheti az euró 2008-as bevezetését. A kínálkozó lemondás helyett maga is átvette főnöke hurráoptimizmusát, magára aggatta a majdcsak-lesz-valahogy (hozzá végképp nem illő) cinizmusát, és ezzel szépen megásta a saját sírját. Pedig László Csaba az egyik legfelkészültebb pénzügyminiszterünk volt: kisujjában volt az egész államháztartás (korábban kiváló könyvet is írt róla). Akár sikeres miniszter is lehetett volna. Nemcsak rajta múlott, hogy nem az lett, de rajta is.
Most utódján, Draskovics Tiboron a világ szeme. ' takarékosságot hirdetett meg az államháztartásban, s kiváltképp az állami intézmények működésében. Lehengerlő határozottsággal adta elő elképzelését a hatékonyan működő, pazarlástól mentes államról. Most már csak a részletek hiányoznak, de március végéig azok is meglesznek. A nép is hozzászólhat, zöldszámon ötleteket adhat. A családi háztartás szerintem sem megvetendő szellemi forrása a bölcs takarékoskodásnak. Vegyük például a legfontosabbat, a konyhát, és egy takarékos praktikákra késztető kort, az ötvenes éveket!
Korán rám szakadt anyai örökségem legkedvesebb darabja egy 1955-ös kiadású szakácskönyv, amelynek bár minden receptjét tucatszor olvastam (nincs jobb, mint egy szelet vajas kenyér mellett nyálcsorgató recepteket nyálazgatni!), máig csak a töredékével jutottam el a megvalósításig, noha az utóbbi években már szinte minden alapanyag hozzáférhetővé vált. Puszta lustaságból vagyok például adós a strasbourgi libamájpástétommal, amelyhez pedig alig 7-8 órányi sütés-főzés, plusz egynapi préselés is elég - a hízott libamájon, szarvasgombán, konyakon és madeiraboron kívül. Ma már a kapros rákraguhoz előírt 50 darab rák is beszerezhető.
Nem derül ki, mikor íródott szakácskönyvem első verziója (vélhetően az ötvenes éveknél kevésbé ínséges korban), a kezemben tartott negyedik, bővített (miért nem szűkített?) kiadás repertoárján aligha érződik a kor anyagi valósága. A kor szellemét is legfeljebb az előszó tükrözi, amelyből viszont az új miniszter is meríthetne takarékossági programjához: "Mint az életnek úgyszólván valamennyi megnyilvánulásában, éppúgy a konyhában is fordítsunk nagy gondot az ésszerű takarékosságra. (...) A takarékosság legfontosabb szabálya, hogy mindig mindenben igyekezzünk elkerülni a felesleges nyersanyagveszteséget." Ez volna vajon az államháztartási bevétel (itt: kosztpénz) azon tíz százaléka, amelyet Jaksity György múlt hét végi Népszabadság-cikke szerint politikusaink és közszolgáink (itt: szakácsaink és kuktáink) eltulajdonítanak és elherdálnak?
Ugyanakkor, javasolják régi mesterszakácsaink, "helytelen a konyhában az olyan takarékosság, amely a hozzávalók csökkentésében merül ki, mert (...) a rosszul értelmezett takarékossággal célunk ellenkezőjét érhetjük el: nem emeljük, hanem leronthatjuk ételeink értékét. A hozzávalókban a nyersanyagokat úgy adtuk meg, hogy az étel a legjobb ízű és legtáplálóbb legyen. Közülük azonban egyik-másik szükségmegoldásként egyszerűbb, olcsóbb nyersanyaggal is helyettesíthető." Most, amikor gazdasági szükségállapot van, le kell faragni (állam)háztartási kiadásainkat, jöhetnek a szükségmegoldások. A nyersanyagok helyettesítésére kedvenc szakácskönyvem nem ad ugyan példát (mivel is lett volna helyettesíthető a rák?), de a maradékok hasznosítására igen: "Az ügyes háziasszony (...) ezeket a maradékokat kissé átdolgozza, felfrissíti, és ismét új, ízletes ételként adja asztalra."
A PM (és más minisztériumok) fiókjai tele vannak poros reformjavaslatokkal, amelyek némi felfrissítéssel, ízesítéssel ma is feltálalhatóak lennének. Amivel László Csaba is próbálkozott, csak kulcsminiszteri posztjához képest erőtlenül. Vagy ahogy Bokros Lajos tette 130 pontjában - igaz, most már a partvonalon kívülről. Draskovicsnak sem okozhat nehézséget akárhány pont prezentálása pár héten belül. Receptekkel tele a padlás, ha kell, még importálhatunk is, hiszen a fejlett világ összes kormányzata jó ideje államháztartási reformokon töri a fejét. Ügyes háziasz-szonyok is akadnak (Draskovics, miként László is, nyugodtan pá-lyázhatna erre a címre). Amiben viszont mindenütt és kiváltképp minálunk hiány szokott lenni: az a politikai bátorság.
A praktikákkal teli szakácskönyv és az ügyes háziasszony mellé most már csak a politikusoknak kellene beállni kuktáskodni a konyhába, hogy megértsék: hiába álmodnak finom étkeket, csak a megvásárolt nyersanyagokból főzhetnek. Időnként lehet ugyan hitelre vásárolni, de csak addig, amíg élvezzük a sarki fűszeres bizalmát. Most éppen nem ilyen időket élünk. Igaz, olyat se, amelyben a politikai bátorság erénynek számít. Pedig a főszakácsnak előbb-utóbb be kell ismernie: amit rákragunak tálalt föl, az közönséges marhapörkölt.
