Hull a hó és hózi' / Micimackó kvázi - énekeltem magamban az utcán, mely, ahogy láttam, vörös esőköpennyel borított alkonyati maszlag. A kirakatok zsúfolásig telve kirakatrendezőkkel, némelyiknek műanyagból van a keze. A díjnyertes kirakat mégis ez: kortárs magyar szerzők összetört tükörben.
Arra gondoltam, egyszer végigmegyek ezen az utcán kezemben gőzölgő teáscsészével, melynek térfogata nem több, mint egy deciliter, másik kezemben csészealj, mely időnként zsebkendőül szolgál e cudar időben, rajtam csillogó fekete esőköpeny, akárha rám tapadt hullazsákban indulnék mifelénk.
El vagyok ájulva. Az emberek olyan szépen, otthonosan várakoznak a megállóban, hogy kedvem lenne hozzájuk bújni. A városnak ezen a pontján mindig halálosan finom ihletettség dől rám, egyfajta szeretet és a szeretet egyfajta kannibalizmusa. Innen mindent kiérezni, ráadásul itt szórja fényeit egy ezoterikus kiadó könyvesboltja.
A fák kopaszan állnak, van bennük valami konok, dacos mozdulatlanság; nem kéne tavaszig várni!
No de nézzünk oda, nyitott furgon halad el előttem. És azok ott fenn nem az olvasófoteljeim? De bizony azok. Na már most hány eset lehetséges? Hál' istennek a latolgatásról leszoktam. Viszik a foteljeimet, ez a lényeg.
A furgon elé ugrani késő, meghalni korán, és kis híja, hogy nem említek neveket.
A furgon, fényes neonok alatt, pompás foteljeim terhével egy sárgán villogó szemafor árva fénykörén át szívódik a teljes félhomályba. És már dúdolom is: tá-dá-tadadá, a pocsolyából Orion űrhajó érkezik nekem, de ott áll a pocsolya szélén egy makrancos tornatanár sípolásra kész szájzuggal. És nem engedi, hogy beszálljak. Előbb hatszáz fekvőtámasz, lökvenyomás, "biszepszed" Kamcsatkától Szváziföldig, apukám!
Rosszulesik, hogy az idő ekkora távolából is mérgezik a fantáziám.
Elindulok haza, bár ezt két lépés között mondom, a lépés első része még nem haza vezet, ám az azt követőben már benne van a kulcs fordulása a zárban.
Otthon beállítok, mint kislány tűzparanccsal a Fehér Ház légópincéjébe: hol vannak a foteljeim?
Két férfi tanácstalanul gubbaszt a nappaliban, nyakigláb kertésznadrág mindkettőn, fejükön védősisak, kezük között különféle papírok. Ez szemen szúr. Jobban, mint az, hogy ott vannak a foteljeim; érintetlenül.
Mi vagyunk a bútorszállítók, mondja az egyik, föltápászkodik, a leveleit begyűri a mellzsebbe, megtörli oldalt a kezét, kezet nyújt, megfogom, s azonnal vinné tovább a válldobást, de kicsúszik alóla a küszöbszőnyeg, a levelek kiömlenek a zsebéből, sárga sisakja letöri a virágzó begóniám derekát. A másik röhög. Kér egy pohár szódát, nagyon kemény napjuk volt ma.
Azt hittem, mondom a feleségemnek is, aki imádja a szürreális tennivalókat, hogy elvitték a foteljeimet. Láttam az utcán.
Igen-igen, mondja a földön, de meghallgattuk az időjárás-jelentést, és baromi nagy hóviharra számíthatunk. Maguké volt az utolsó garanciás bútor, de azt ugye nem kívánja, hogy a fotelekkel ilyen kegyetlen körülmények között vágjunk neki a Dunántúlnak!?
Nem, mondom, pedig van ebben némi igen is.
Ha megengedi, mondja a másik, itt töltenénk az éjszakát, láttam, van ott egy szabad szoba, a kollégámmal ketten is elférünk egy ágyon, sőt...
Némi töprengés után törülközőt, szappant veszek elő, s a két átmelegedett rakodómunkástól megkérdem, mit kérnek vacsorára.
A gombás tojás jó lesz, bár nem tudom, lehet, hogy a sofőr gyomra nem bírja a tojást. Neki jobb lenne pirítós, rákenve libamáj zsírjában, mondja. Följöhet ő is, ugye?
Persze, válaszolom, még mindig jobb, mintha útnak indulnak, és a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok között árokba csúsznak, fölrobbannak,és szénné égnek a gázolaj, illetve nagyobb nyugalomhoz szokott foteljeim lángjánál.
Elővettem egy gumimatracot és egy úszógumit, megágyaztam nekik, vacsoráztak, majd fürdés nélkül nyugovóra tértek.
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam: három darab nagyméretű, vadidegen férfi alszik nálunk. Úgy három körül fölkeltem, szakadjak meg a röhögéstől, ha nem fényképezem le őket, különben senki nem fogja elhinni.
Elővettem a gépet, B-időre állítottam, mert utálom a vakut. Kilépdeltem a szobából, az ajtajukat módszeresen tártam bentre. Mintha három dízelmozdony aludna odabent. Végiggondoltam a mozdulatsort, fölkattintottam a villanyt, ráfeszültem a gépre, exponáltam.
Lefotóztam egy feldúlt szobát, valamint egy géppapírt, amin ez állt: "Salynaljuk, el kelet meni, meghallgatuk idojarás, és viszavonta a hot, koszönjuk a vendéglatás, a fotelt vittuk."
Olyan üres volt a nappali, mint a sivatag, amelyikben még homok sincs.
A gépet leengedtem az ölembe, a pizsamám sliccén át háromszor exponáltam.
