Egyetértés
Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, gazdagabb lettem egy újfajta szociális élménnyel. Közelebbi vagy távolabbi ismerőseim a köszönés után, de még a "hogy vagy" előtt nekem szegezik, hogy "nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál". Ilyenkor egy szemöldökfelvonás következik részemről, mire ők pár szóban elmondják, mivel nem értenek egyet.
Rá kellett jönnöm, hogy erre ugyanúgy nem illendő érdemben válaszolni, mint a "hogy vagy" kérdésre. Ilyenkor a szociálisan helyénvaló válasznak valami olyasmi bizonyult, hogy "hát, igen...", esetleg "aha...". A helyzet ugyanis körülbelül ugyanolyan, mint a "hogy vagy" után. Az érdemi, mély beszélgetésnek nem ez a megfelelő helye és kerete. Talán arrafelé is kanyarodhat a dolog, de nem az a tipikus, és nem is az a cél.
Amikor ismerőseim pár szóval elmondják, mivel nem értenek egyet, ezzel többnyire nem vitát akarnak provokálni. Inkább csak azt jelzik, hogy "tudok rólad akkor is, ha régen nem találkoztunk". Persze van benne ilyesmi is: "olvastam, amit írtál, kicsit el is gondolkodtam rajta, és én másra jutottam." De ez akkor sem egyéb, mint egyfajta barátságos kapcsolatfelvétel. Mégis nagyon könnyű félreérteni, valahogy így: "súlyos nézeteltérésünk van, aminek tisztázása nélkül közöttünk minden további kommunikáció lehetetlen."
Lehet, hogy azért vált ilyen zorddá a magyar politikai kultúra, mert az ilyen "nem értek egyet"-ekre valamikor, a rendszerváltás hajnalán, nem érezve még az új idők új etikettjét, érdemben próbáltunk válaszolni egymásnak? Ami, most már tapasztalatból tudom, ugyanolyan súlyos udvariatlanság, mint a "hogy vagy" kérdésre kifejteni aranyércsomónk pillanatnyi állapotát.
Ha egyszer elrontjuk a választ, szó szót követ, mindketten meglepve tapasztaljuk, milyen bunkó a másik, és ez lavinaszerűen vezethet el egymás megutálásához. Ilyen súlyos következményei lehetnek annak, ha nem érzünk rá, hogy a "nem értek egyet" fordulatnak az adott helyzetben éppúgy nincs semmi súlya, mint a "hogy vagy"-nak. A most pályára lépő fiatal számára pedig már eleve adott a pálya: látja, hogy akikkel ő egyetért, azok utálják a hozzájuk képest másként gondolkodókat. Aki most csöppen bele, azt hiheti, valamiféle természeti törvényszerűség, hogy az ilyeneket utálni kell. Nem is sejti, hogy csupáncsak az előző rendszer egyik jellegzetes kifejezése került újra elő.
A szocializmus idején volt egy kedves kis soroksári sportegyesület, az Egyetértés. A sportpolitika sodrása úgy hozta, hogy egyesítették ezt a klubot a nála jóval nagyobb, olimpiai bajnokokat is nevelő Vörös Meteorral. Így jött létre a Vörös Meteor Egyetértés sportklub. Furcsa név volt, de megszoktuk. Ám a magas sportpolitika ismét fordult egyet, és ezt is egyesítették a patinás MTK-val. Aki megnézi az 1970-es évek futballbajnoki tabelláit, láthatja bennük ezt a szörnyű nevű csapatot: MTK-VM. De mi lett az Egyetértéssel? Senki sem vállalta fel azt a súlyos politikai botrányt, hogy ez a név teljesen eltűnjön. Még a végén valaki fenyegetően megkérdezi: maga talán nem ért egyet velünk? És akkor már fel is sejlik az illető lelki szemei előtt Recsk vagy valami hasonló. De azért MTK-VM-E mégiscsak túlzás lett volna. A gordiuszi csomót egy kreatív sportfunkcionárius oldotta fel: legyen akkor az új klub "egyszerűen" MTK-VM, és a jelszava: Egyetértés! Erről mi, a klub sportolói ellentmondást nem tűrően értesültünk egy párttitkár igen jelentőségteljes eligazításán.
A rendszerváltásnak talán épp az lehetett volna a lényege, hogy végre nem kell mindenben egyetérteni. Tényleg, miért is kellene - éppen attól érdekes a világ, hogy sokféleképpen látjuk. Ha mindenki egyetértene, semmi értelme sem lenne például a lóversenynek. (Tíz éve még azt hittem, ez az én poénom, de azóta láttam, hogy Mark Twainé - nem baj, legalább ebben felhőtlenül egyetérthetek valakivel.)
Mégsem gondolom, hogy az előző rendszert kell okolni azért, hogy ilyen zord lett minálunk az egymással egyet nem értők viszonya. Saját hülyeségünk és túlérzékenységünk legalább ennyire belejátszik.
Lehet-e például nem egyetérteni egy viccel? Bármilyen fura: ilyet is láttam már. Hochentellektüel és nagyon jó humorú barátommal, akinek a felesége nagyon szép nő, egyszer egy beszélgetés úgy kanyarodott, hogy megkérdeztem tőle: "Tudod, miért kell szép nőt feleségül venni?" Mindenféle metakommunikációval jeleztem, hogy ez vicc lesz, vette is, úgy kérdezett vissza: "Miért?" "Mert különben b*hatod egyedül!" A srác tekintete elfelhősödött, és kissé hidegen ezt mondta: nem értek egyet. Csak hüledeztem, micsoda, hiszen ez egy vicc, mit nem értesz te egyet? Szerencsére időben rájöttem, hogy nem egyet nem ért ő, hanem megbántódott, kiengesztelni kell hát és nem meggyőzni.
Ritkán muszáj meggyőzni a másikat, ráadásul többnyire lehetetlen is. Igazából meggyőzni csak saját magát tudja az ember, amikor immár a vitán kívül, magában szép nyugodtan végiggondolja a dolgokat. Sokszor észre sem vesszük, hogy meggyőztek minket, csak éppen megváltozik a véleményünk. Lord Keynes, a nagy angol közgazdász például gyakran mondott vagy írt olyat, aminek korábban az ellenkezőjét fejtette ki. Amikor egyszer ezt a szemére vetették, fesztelenül így válaszolt: "Ha valaki meggyőz arról, hogy nincs igazam, megváltoztatom a véleményem. Miért, Ön mit tesz?"
Szerencsére általában teljesen fölösleges, hogy bármelyikünk is meggyőzze a másikat az igazáról. Az egyetértés csak különleges helyzetekben vagy nagyon alapvető kérdésekben szükséges. A legtöbb esetben bőven elegendő az együttműködés. Igazából az a ritkaság, hogy két (vagy pláne: több) ember teljesen egyetért. Ilyen ritka koincidenciákra nem lehet alapozni egy társadalom működését. Ezért alakultak ki az együttműködés szabályai, amelyek teljesen függetlenek attól, hogy az ember mit gondol az élet fontos alapkérdéseiről.
Többnyire nem kell egyetérteni, csak együttműködni. Amikor ez természetessé válik számunkra, talán majd akkor mondhatjuk, hogy mentalitásunkban is megszabadultunk az előző rendszertől.
