Mérő László: Maga itt a tánctanár? (Az intelligencia öröklődése)

  • 2004. február 5.

Egotrip

Mennyire öröklött az intelligencia, illetve mennyire a környezet határozza meg? E kérdés körül rendszeresen fellángol a vita, körülbelül tíz-tizenöt évenként, lassan száz éve. Mintha a politikát látnánk, annak normálisabb országokban szokásos változatát: egy évig hevesen zajlik a vita, azután egy darabig a kérdés többé-kevésbé lekerül a napirendről. Az intelligenciavitában éppen egy ilyen ciklus közepetájt vagyunk: az utolsó heves vitaidőszak nagyjából öt-hat éve zajlott le.

Mennyire öröklött az intelligencia, illetve mennyire a környezet határozza meg? E kérdés körül rendszeresen fellángol a vita, körülbelül tíz-tizenöt évenként, lassan száz éve. Mintha a politikát látnánk, annak normálisabb országokban szokásos változatát: egy évig hevesen zajlik a vita, azután egy darabig a kérdés többé-kevésbé lekerül a napirendről. Az intelligenciavitában éppen egy ilyen ciklus közepetájt vagyunk: az utolsó heves vitaidőszak nagyjából öt-hat éve zajlott le.

Az intelligenciavita abból a szempontból is hasonlít a politikára, hogy lényegében mindig ugyanarról szól a következő vita, mint az előző vagy az ötven évvel korábbi. Az egyik fél, a hereditáriánusok szerint az intelligenciát alapvetően meghatározzák a szülőktől öröklött gének, és ezen a környezeti hatások már csak viszonylag keveset árnyalnak. A másik fél, az environmentalisták szerint minden ember tiszta lappal (tabula rasa) születik, és erre azután a környezet ír rá mindent, ami az intelligencia szintjét meghatározza.

A vita mindig tisztán tudományos vitának látszik, amely pusztán azért kerül a lapok hasábjaira, mert a közönséget érdekli. A közönséget valóban érdekli, és éppen ez határozza meg a vita fellobbanásának ciklusidejét. Akkor válik megint aktuálissá a téma, amikorra a közönség elfelejti, hogy legutóbb ugyanezt olvasta, és akkor is érdekelte. A tudósoknak meg, akár a politikusoknak a nálunk szerencsésebb országokban, a két fellobbanás között jut idejük arra is, hogy nyugodtan dolgozzanak.

Amikor a vita fellobban, tudományról már valójában nincs szó. Politikáról annál inkább. Például: mire költsünk többet: az oktatásra vagy a rendőrségre? A hereditáriánusok gondolatmenete azoknak az érveit segíti, akik szerint a rendőrségre érdemes inkább költeni. Az environmentalisták érvei pedig inkább az oktatás fejlesztése mellett szólnak.

De hát mit is mond minderről a tudomány? A politikai vita szempontjából ez majdnem mindegy. Ott bonyolult tudományos érvek számára nincs terep - igen vagy nem, ezt tessék megmondani. Vagy legalább egy arányszámot, azt még értjük. Hát ha ez kell, arányszám van dögivel. Mondjuk a hereditáriánusok belátják, hogy azért a környezetnek mégiscsak van némi szerepe, és azt mondják, az arány 80-20. Az environmentalisták is engednek a teljes tabula rasából, és ők mondjuk a 30-70-es arányt sulykolják a közönségbe. Mindkettő nagyon tudományosnak hangzik.

Mit jelentsen mondjuk egy 70-30-as arány az öröklődés javára? Első ránézésre egyszerű és logikus a dolog. De ha kicsit komolyabban belegondolunk, akkor már igencsak súlyos kérdések merülnek fel. Azt jelentené ez, hogy mondjuk egy átlagos értelmű, azaz 100-as IQ-jú ember a szüleitől örököl 70-et, ami épp a szellemi fogyatékosság határa körül van, és ehhez tesz a környezet hozzá még 30-at, azaz egy debilt?

A tudomány ennyire azért nem butuska. Van értelmes definíciója ezeknek a százalékoknak. Úgy lehet értelmessé tenni őket, ha azt számoljuk ki, hogy az egyes emberek közötti különbségekből menynyit magyaráz az egyik, illetve a másik faktor, adott esetben a környezet, illetve az öröklődés. A baj csak az, hogy így már a két szám összege nem feltétlenül 100. Elképzelhetők olyan dolgok is, amelyeket ugyan az öröklődés és a környezet együtt meghatároz, de külön-külön egyik sem.

Egy kis abszurd példa talán jobban megvilágítja a lényeget. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben az intelligenciát csakis egyetlenegy gén határozza meg, és annakcsakis kétféle formája létezik. Ugyanakkor ebben az elképzelt világban környezetből is kétféle van csak, mondjuk a liberális és az autoriter. (Itt most e szavak politikai felhangjaitól tekintsünk el: ebben a világban mindkét fajta környezet lehet egyformán szeretetteljes és támogató, csak éppen egy alapelvben különböznek.)

Ebben az elképzelt világban akinek az egyik gén adatott, annak ha megmondják, mit csináljon, azt boldogan csinálja és remekül fejlődik, míg ha nem mondják meg neki, akkor elbizonytalanodik és nem fejlődik. E gén hordozójának egy autoriter környezet kedvez, és egy liberális környezet árt. Akinek viszont a másik gén adatott, az pont fordítva működik. Ha megmondják neki, mit csináljon, ellenáll, leblokkol és nem fejlődik, ha viszont csak annyit mondanak neki, hogy találd meg magadnak, amit csinálni akarsz, akkor megtalálja és remekül fejlődik.

Minek tulajdonítsuk az intelligencia alakulását ebben az absztrakt, képzelt világban: a környezetnek vagy a géneknek? Egy environmentalista azt fogja mondani, hogy nyilván a környezetnek, hiszen mindenki számára adottak a génjei, és a fejlődés csakis a környezetén múlik. Egy hereditáriánus viszont azt mondja, hogy mindenki egy adott környezetbe születik, és ezen belül csakis a génjei mondják meg, mire viszi - ezért főleg a géneknek köszönhető az intelligencia. Egy tudós pedig azt mondja, külön-külön egyiknek sem.

Amikor azonban a vita fellobban, az ilyen bonyolult gondolatmenetek elfelejtődnek, és csakis az environmentalista, illetve a hereditáriánus érveket lehet hallani, azokat viszont jó zajosan. Holott a lényeg éppen az olyan jelenségekben bújik meg, amilyeneket ez a kis abszurd, elképzelt világ demonstrál. A két szám összege távolról sem feltétlenül 100. Ma is tudományos vita tárgya, hogy pontosan mennyi, mivel nehéz olyan vizsgálatokat folytatni, amelyek ezt kellő pontossággal mérik. De könnyen lehet, hogy éppen az intelligencia esetében még 50 sincs, ráadásul az is lehet, hogy a környezet változásával ez a szám is folyton változik.

Ezért a tudománynak az intelligenciavitához csak nagyon kevés hozzászólnivalója van, és ami esetleg van, arról a vita nemigen szól. Az eddigiekből ugyanis az következik, hogy akkor fejlődik a legjobban a gyerek, ha neki megfelelő környezetbe kerül. Mivel sokfélék vagyunk, az a célszerű, hogy sokféle környezetet hozzunk létre. Létezzen liberális és autoriter iskola is, és még sok másféle is, hogy mindenki a legjobb eséllyel találhassa meg az ő adottságainak leginkább megfelelőt.

Neked ajánljuk