Dehogy már!
A végén kiderül. Egyelőre annyi, hogy - kevés! - "látom" az összképet, nem, minden ízemmel "érzem". Képzavar, a végső: át vagyok itatva az összképpel. Még az előző krétafelírás törléséből a szivacsban (bennem) maradt vizes massza, egykori por maszatolódik letörléskor megint a táblára. Az író maximális sikere az, ha fanyarul fintorog írása olvastán, s dehogy a remek szerkesztés (szerkesztődés, inkább, mint talán a....na, egyszer-másszor itt is, szegény részemről), dehogy az üdeség reményein ringatózik, hanem fázni kezd. Aha, kint a meteoroló. Be kell durrantania a gázzal fűtött cserépbe. Jó, hogy langyos a söre.
A bor legjobb eldobása a langyos sör. Arról aztán tényleg könnyű elmenni. Annak, akinek a cigaretta könnyen, ebül távozott.
Csak ennek se lehet egész nap örülni. Rossz lenne, ha írásművünk feszes vagy lasztikus-elasztikus férceltségét céloznánk. Nehéz direktbe hálószegélyt ütni. Még a rövid téli napok is borzalmasan hosszúak, ha lemondasz a csavargás esetlegességeiről. (S hogy madaraddal lehess, népszerű zenét hallgatsz.) Kuyáddal. A kutya hű szeme: nem árulja el, hogy őkelme első adandó alkalommal az autók alá akar majd rántatni a jeges járdáról. Madarad ugyanúgy bármikor beleverhet szemedbe, ahogy a tigris azt az idomítót stb.
Mindig végeredményekre vágyunk, egy torna végére, ilyesmi, és az akkor meghozza a kiábrándulást. -Házi mondás: "Másképp minden stimmel. Csak minden másképp stimmel." - "Amit előre eleve nem értenek, arra utólag utalni sem érdemes." (A királyi család lószenvdélye.) - Nem a különbözések választanak szét, nem azok hozzák a búcsúzást. Hanem hogy az egész nem jól ugyanaz. S benne mi lehetne jobb? A kiábrándulás, a búcsúzás oka csak ez: beábrándultál, együtt lenni véltél. - Senkivel se jön össze. Mindenkivel összemegy. Ami össze se jött, írva volt.
Graham Greene-nél (Merénylet) a kis énekesnő még viccfigura. Kylie Minogue már 1988-ban sem viccelt. Rá volt írva az arcára, mindenkit gyűlöl, aki mögött van ő még. Aztán láttam a Piccadilly nagy lemezboltjában idétlen kalapkában, na ja, slágerka, mint Greene-nél. ("Mit mondott Aladdin/mikor Pe-king-be ér-ke-zett?" És klakk, éssztepp.) Aztán szegény, jobbra érdemes Nick Cave-vel ausztrálkodott. Most meg (plusz Madonna) a nagy Minogue kisasszony egy abszolútum lenne.
Mi volt a ló, nekem? Mondhatnám a kritikusnak, ha erről egyáltalán írni merne. A magamét éltem az angliai, dublini stb. fogadással (vagy nem fogadással). Azonnal a sorssal álltam szemközt. S nem a Kerepesi út v. a Kincsem Park nevetséges, gépies kombinációival. Hanem egy-egy lóra rászúrva. A rendszernek ő változása után a légüres teret még ezzel meg lehetett töltenem.
Amikor a (most városjárásban is elhagyott) honi teret kikerülhetetlenségében kezdtem érezni, a ló véget ért. Nem ringatózom reményelenségek (siker stb.) hullámain.
Gyorsan dolgozom? Eleve: gyorsaságom? Igen, de agyam sosem pihen. (Még a langyos sörtől sem.) És minden nevetséges csekélységet felnagyítok (mintegy zuhanásával!) a gyorsulással.
Látjuk, ez olyan hülyeséggyűjtemény itt, aforizmázás, és plusz.
"Hihetetlenül relaxed és magabiztos", hallom a női tenisztorna későbbi győzteséről. Ah. Egy író lehetne ilyen? Érdekel engem, ami nem rám, az íróra vonatkozik? Érdekelne. Innen a csalódásaim. Kevésnek bizonyulnak. Én bizonyulok soknak? Mikor nem vagyok senki. Se relaxált, se magabiztos. -
A német adókon a német nyelv a sok. A magyar adókon: amit mondanak. - Mások szellemileg erősebb fele védekezik ellened. A gyengébbik fele értetlenkedik vagy figyelmen kívül hagy.
Túl sokminden nem jön össze. Több a minden, ami nem, mint az a minden, ami igen. S ezzel meg is van a világ. -
Elmúltak az illúziók. Jó, hogy voltak. Különben még most sem lennél meg. S így meglenni jó? Nem illúzió ez is? (És így tovább.) -
Elmúlt, hogy szépek a fák. Hogy a téli Balaton, ahogy beléfagynak a nádbugák, micsodák, úrias szeszély. Krúdys erőszakoskodás. "Jössz a bricskán, vagy beléd a bicskám!" S vitte mulatni a kiszemeltet. Nem hagyom magamnak se, hogy magamat így vigyem. -
"Nehéz vele érintkezni." Vajon érdekli-e, amit csinálok? Engem az érdekelne, milyen ő (plusz én) így? Velem. Õ úgy lehetne tárgy nekem, ahogy tárgyaim iránt érez. (Irántam, mint tárgy iránt.) De még személyessége is hamis. -
A ló nem jött be nekik, mint reláció. Vagy: éppenséggel túlzottan tárgy volt. Egy idegen nekik. -
' engem rászedhet. ' engem kifoszthat. ' engem használhat. ' velem csaló lehet. ' kiskaliberű lehet. Hát istenem, ő csak ilyen. Mert ő a Büdös Élet. Jelszava: "Ugrálni egyre, nem elfutni." Ez ő. Nem akar megsérteni. De ha ezt megmondom neki, ha csak célzok rá, én megsértettem. S már igazam sincs. Wittgenstein 7. pontja után (nem lehet beszélni róla, hallgatni kell róla): ez a 8. pont. (Néma, csak másképp. A dologról még csak lehetne beszélni. A "valaki" miatt nem lehet. Na ja, Wittgenstein elméleti ember volt.) -
Mert a gyakorlat ez, tudjuk: "Ugrálni, nem elfutni!" Holott.
Nem, dehogy volt elméleti ember Wittgenstein! Hiszen ő mondta: csak a boldog élet lehet teljes élet. (Filozofikus élet, az is csak.) Képes volt be nem engedni halálos ágyához az Amerikából Európába érkezett nővérét. Mondják neki, ő influenzás. Nem fért az életébe, hogy el legyen köszönve. Most akkor? Boldog szeretnék lenni. (lásd Kosztolányi: Számadás), vagy az a vétkem, hogy nem haldoklom, aztán mégis kihúzom a telefont, bazmegelek, ha valaki csönget? -
Témák! "Az ő" (a mások) témái. Lötyögnek (nekem), mint ínysorvadásban a fogak. Ahogy nekik az én témáim. Ez nem fog boldogsággá összejönni, Wittikém, ezért kár a nővérkénket elhessegetni ágyunk mellől, s csak a lavórt tűrni ott, az éjjelit. Ezért kár. - (Pfuj, stílus. Pfuj, megírás módja.)
És mégis, mit mondtam? Ahogy előszedem ezeket a céduláimat, jegyeztem fel a múltkor, "legalább jó ismerősöket látok viszont". Ez történt volna? Hogy ennyit legalább összeszedtem?
Még mindig fázom. Lassan melegszik a kályha.
Kortyolok a langyos sörből. Nem nézem meg a teniszt. Semmi se "azért sincs", annál jóval több "nincs", ez: több "ne"! Akkor?
"Mondjátok meg nekik, hogy boldog életem volt." (Kiknek. Wittgenstein szavai. Ennyire fontos volt ez! Ezek vagyunk. Mániák?)
Divatszóval: "Én nem tudom!" Hemingway hogyan volt a végén? Nem tudok vele sokat törődni. Tisztogatás, nyilván szájtisztogatás közben puskacső a szájba. Utána tényleg nincs több "üzenet az élőknek", ahogy ezt a hősökről tanultuk egykor. Néha viszont hősi erőfeszítés megszólalni, mert valamitől fulladsz, s akkor még ez is. A banánhalak napja az írás, bazmeg, mert a hal az üregben telezabálja magát banánnal, aztán nem bír kimenni, ott pusztul (Salinger, aki ezt Seymour nevű hősébe vetítette ki). Én csak aluldni nem bírtam rémálmok nélkül, miután ezt a cikket megírtam. Akkor mi legyen? Beszélni néha még plusz átok, mert nem elég, hogy fulladsz?
(AKKOR ITT ENNEK IS VÉGE)
