Egotrip

Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.

Hallom, hogy megint visszatekeri a magnót, és minden kezdődik elölről. Nyolcadszor is elindítja az Omega Fekete pillangó (A Föld árnyékos oldalán, 1986) című dalát, nyolcadszor is hamisan dúdolja hozzá a halandzsaszöveget.

Jó drága az a híd, amelyen Medgyessy Péter szerint átjuthatunk a nemzeti múltból az európai jövőbe. Csak remélhetjük, hogy nem azt az ezermilliárdot akarja fölhasználni e híd megépítéséhez, amelyet Varga Mihály bűvész, egykori pénzügyminiszter varázsolt neki a forint elleni spekulatív támadás hősies visszaverését követően, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy a jegybanki intervenció során (bankópréssel) teremtett ezermilliárd forintot a kormány az infrastruktúra fejlesztésére költse.

Január 16-án összetörtem magam. Vagy mindenesetre: kis híján még jobban.

Ha itt lehetne táblázatokkal bűvészkedni (de jó volna! meg ábrák!), bemutatnám, milyen remek párhuzamot alkotnak a magyar ragok az alábbi példákban: (1a) dobozba - (1b) dobozban - (1c) dobozból, továbbá (2a) dobozra - (2b) dobozon - (2c) dobozról, valamint (3a) dobozhoz - (3b) doboznál - (3c) doboztól. Az (a) mindegyik csoportban a közeledést fejezi ki (hová?), a (b) az ottlétet (hol?), a (c) a távolodást (honnan?). Sajnos a ragok alakja ezt nem tükrözi logikusan, bár nyomokban mutatkozik valami: a (c) mindenütt -ól-ra végződik, az (1) minden tagja b-vel kezdődik (és másutt a b- nem fordul elő). Ez azonban nem elég egy igazán analitikus rendszerhez, ami mondjuk így nézne ki: dobozba-dobozban-dobozból, dobozra-dobozran-dobozról, dobozha-dobozhan-dobozhól. Hát, semmi sem tökéletes, a nyelvek meg pláne nem: van is logikájuk meg nincs is. Magyarán: a fenti háromszor hármas csoportosítást döntően a jelentés alapján állítottuk föl.

Végre megtaláltam a poharat. Pont arról volt szó, hogy amilyenből a Pamela ivott. Hogy melyik Pamela, arról nem volt szó. Arról viszont, hogy ivott, és főleg bort, arról megint lehetett beszélni. Egy ekkora öblös poharat tartott a kezében a Pamela, és nyakalta a bort, jó volt neki, mert a nagy pohárral nem nyomta be az orrát, mint a kicsivel, így most végre kapott levegőt is ivás közben, és hogy hogy lehet ekkora barom szerencsém, hogy pont találjak egy ilyen Pamela-poharat, és pont szilveszterkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, értem, nem értem, értem, nem értem...

1947. július 2-án Sánta Lászlónénak, Klára asszonynak megjelent a Szűzanya a Mátrában. Egy forrást mutatott neki, melynek gyógyító ereje van azok számára, akik hittel közelítik meg. 1948 tavaszán a Szűzanya újra megjelent Sántánénak, és azt kívánta, hogy kápolna épüljön a forrás mellé. Sántáné 21 hónapot töltött ideggyógyintézetekben, de "téveszméi" feladását nem tudták elérni az orvosok.

Ábelnek keresztelték a szülei, mivel Kórógyon mélységesen becsülték az erdélyieket. Az apa vagy negyven évvel ezelőtt, a keresztelés után büszkén vette a karjába a fiát, és azt mondta. "Amíg Kórógy létezik, addig Erdély is létezni fog."

Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.

Egy pár mondatba´ szilánkosra töröm az agyam. Ahogy a száraz nokedli ropog a vaságy rugói között.

A magyar tudós jó tudós, híres, hagyományos iskolákban nevelkedett, nagy tudósoktól leste el a csínt és a bínt - Fasori Gimnázium, Tungsram, Fejér Lipót, Szentágothai -, bezzeg ha méltóbb körülmények lettek volna, vérzivataros évtizedek meg nem lettek volna... egy nagyhatalom, na. De a külföldre szakadt magyar tudós aztán mindennek a teteje, fokozhatatlan, dől a Nobel-díj meg a mindenféle elismerés. Hazavárjuk őket, méltó megbecsüléssel.

Az nem lehet, nyögött föl a Szózat fájdalmával, hogy még csak tizenegy óra tíz legyen! Tizenegyóratíííííz? Van fogalmad róla, László atya, bazd meg, kiáltott rá a tévére, mióta csinálom már ezt az éjszakát? Nem lesz ennek sose vége, he? Nem, nem volt fogalma róla, vagy ha volt is, az atya nem felelt, mert egy - szintén zenész - telefonos kuncsafttal volt elfoglalva éppen, aki az övével azonos dologban utazott: szintúgy reményért, vigaszért, egy mégoly vékony, ámde konkrét szalmaszálért rimánkodott. Arról érdeklődvén, hogy mindenen túljutva, mindent megpróbálva, a cél érdekében mindent megtéve, ami emberileg megtehető, mit is csinálhatna még, hogy ebbe az egészbe - merthogy, hiába, nem talált, nem, holott mindent elkövetett - némi értelmet vigyen, s ne kelljen - ha véletlenül, amit nem hisz, kitartana addig - az első kakasszóra magát felakasztania. Neki, fejtegette rémisztően hideg fejjel, egyáltalán nem nagy biznisz, amit itt rendszeresen hallani szokott, az örök élet, a túlvilág ígérete, hisz a maga részéről éppen ellenkező elvárásról volna szó: inkább abban szeretne biztos lenni, végképp, s ha lehet így mondani: garanciálisan, hogy nem fogják minekünk ezt az egészet felsőbb szándékokból, akaratunk ellenére meghosszabbítani. És hogy kellő tisztelettel arra szeretné most kérni László atyát, akinek elvileg van átjárása, mondhatni napi kapcsolatban van Vele, hogy járjon közbe annak érdekében, esetében legyen elég a földi pályafutás. Hogy az Úr ővele tegyen kivételt, ha, mint az atya mondja, tényleg van túlvilág: bármi volt az eredeti terve, ne kelljen őneki csinálni tovább, miután majd kitette a végső pontot a mai éjszakán. Menjen el vasárnap templomba, és hívjon föl a jövő héten, hátha megnyugszik majd addig, mondta mélyen zengő, empatikus hangon, együttérző képpel az atya.

Dejan Petrovic apja is, a nagyapja is régiségkereskedő volt. 1946 áprilisában az apjának tudtára adták, hogy az úri osztály nem fosztogatja többé a szegény proletárt. Dejan Petrovic biztos volt benne, hogy ebbe halt bele az apja, meg abba, hogy belőle közönséges házmester és piktor lett. A régiségkereskedésbe ugyanis a kommunista nők jótékonysági egyesületét költöztették be, az egyik asszony megszánta, és megígérte, hogy majd intézkedik. Halála előtt az apja az ágya alá rejtette Karadjordjevic király aranykeretes fotóját és meghagyta a fiának, hogy ezzel kezdje az új életet. A fiú pedig nem merte bevallani az apjának, hogy a kommunista asszonyok irodáját takarítja, hiszen az öreg biztosan kitagadta volna, mert összeszűrte a levet a kommunistákkal. ´ pedig kuporgatott egy életen át, és időnként vett néhány öreg bútordarabot.

Aszerencsekártyára azt írták, a szépség mulandó. Én inkább azt mondanám, viszonylagos. Húzok még egy lapot. Természetesen a tökfilkót.