Hát nem, atyám, lassabban a testtel, horkant föl a kereveten, aki az imént még nagyban szózatozott, nem olyan egyszerű ez. Mormoljunk el egy imát vasárnap, s mindjárt elviselhetőnek látjuk az életet? Az Igével hátba vereget? Avval biztatja, hogy nem ér véget, az öngyilkosjelölteket? Ne tessék már ingerelni az életuntak népes táborát! Ha van túlvilág, örök élet, akkor, atyám - elmondanánk -, az Intéző gondolkodásmódja egyáltalán nem demokratikus: nem számol azokkal, akik nem kérnek belőle, mert már azt is éppen elég, ami addig is van, elviselniük. Demokráciát! Demokráciát! - skandálta a Küküllő utcában, miként ha a Hősök terén volna, nem pedig Debrecenben, sezlonyon. Az öngyilkosoknak is legyen ombudsmanuk! A depressziósoknak parlamenti képviseletük! Gyűjthessenek ők is kopogtatócédulát, a kurva istenit! Demokráciát!
Ezen egy darabig jól elszórakozott. Elképzelte önmagát, ahogyan becsenget - azt az arcot, te!, mondta önmagának, azt a tekintetet! -, a Depressziós Párttól volnék, kezicsókolom: egészen biztosan nem fog majd csalódni, ha arra adja voksát, hogy a jövő reménytelen. Adnám én, kedveském, de már volt a Fidesz. Köszönöm, bocsánat, akkor majd legközelebb. Az a pártszékház - pontosabban: városszéli sufni - a választások éjszakáján, te! Ahogyan a tévé előtt ülnek ezek a fátyolos képű, vert hadak, s alig hallhatóan azt rebegik: na, testvérek, idén sem lesz koalíció. Nem leszünk a mérleg nyelve, menjünk haza, jó éjszakát, jó szorongást mindenkinek. Aztán, miután ilyen jól elszórakozott, arra gondolt: kivel is beszélgetek. És ez nem volt jó. Nem volt jó erre gondolni egyáltalán.
Elképesztő szerencséjére ezen a ponton újra fájni kezdett a háta, jaj, nyögött föl, a kurva égbe, jaj nekem, de közbe´ meg boldog volt a szerencsétlen, mert a hátfájás létezését a realitás, a hétköznapok talajára helyezte megint. Jaj, jaj! Műtét lesz a vége, nem húzom ki az olyannyira vágyott tolókocsiig. Csak akkor meg úgy fogok majd járni, meglehet, mint mikor a végbelemet operálták, kinek hiányzik ez. A Reményfutam című könyvben elolvashatók a részletek - itt csupán csak annyit fűzne az elbeszélő hozzá, hogy amikor hátba volt már szúrva, avval a nagy tűvel, érzéstelenítőileg, s felszíjazták arra a speciális székre, amin a nőgyógyászati műtétek - küret, s a többi - is zajlanak, akkor a docens úr intett a nővérnek: jöhetnek, lehet. Paciens per pillanat arra gondolt, a kivégzőosztagot érti a docens úr ezalatt, de csak a hallgatók voltak, ám az sem volt - így köztünk szólva - semmivel sem kellemesebb. Ahogyan ugyanis feküdt ott, a feltárt végbelével, ebben a formában köszöntvén nagy szeretettel a műtőbe érkező húsz-huszonöt orvostanhallgatót, az ég felé szíjazott lábai közt több ismerőst is üdvözölhetett. Szia, Kriszti, mondta volna beszédes kedv esetén, ki vitt el a Géniusból végül szombaton? Hello, Szabi, 1-1-nél el kellett hogy menjek, hogy végeztetek Püspökladány ellen, szerintem sem volt les a Zsupi helyzete. Na, kérem, tessenek megnézni, hallotta a docens hangját, felnyitom a tályogot. Hogyan ejtené a vágást Gelencsér kolléganő? Hát, ha engem kérdez, a magam részéről, izé, tanár úr, függőlegesen. Jó. Nővérke: tampont kérek, azt mondta a kolléganő, függőlegesen. Irgalom atyja, gondolta a feltárt seggű, mi van, hogyha vízszintesen kellene? Demonstrálja, hogy hibázott a csajszi, az én privát seggemen? Szólj már közbe, te Gelencsér, hogy fogalmad nincsen, mielőtt még késő lenne, mer´ ez ember! fel fog vágni: találgassál a saját seggeden! Én elvérzek, te meg azalatt a Rolling Rockban a gombás pizzát eszed? Tévedésed nyomán életem végéig csövön, batyuba székelek? Te meg a csoporttársaiddal nagy röhögések közben a tejszínhabos kapucsínót nyeled?
