Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2003/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az nem lehet, nyögött föl a Szózat fájdalmával, hogy még csak tizenegy óra tíz legyen! Tizenegyóratíííííz? Van fogalmad róla, László atya, bazd meg, kiáltott rá a tévére, mióta csinálom már ezt az éjszakát? Nem lesz ennek sose vége, he? Nem, nem volt fogalma róla, vagy ha volt is, az atya nem felelt, mert egy - szintén zenész - telefonos kuncsafttal volt elfoglalva éppen, aki az övével azonos dologban utazott: szintúgy reményért, vigaszért, egy mégoly vékony, ámde konkrét szalmaszálért rimánkodott. Arról érdeklődvén, hogy mindenen túljutva, mindent megpróbálva, a cél érdekében mindent megtéve, ami emberileg megtehető, mit is csinálhatna még, hogy ebbe az egészbe - merthogy, hiába, nem talált, nem, holott mindent elkövetett - némi értelmet vigyen, s ne kelljen - ha véletlenül, amit nem hisz, kitartana addig - az első kakasszóra magát felakasztania. Neki, fejtegette rémisztően hideg fejjel, egyáltalán nem nagy biznisz, amit itt rendszeresen hallani szokott, az örök élet, a túlvilág ígérete, hisz a maga részéről éppen ellenkező elvárásról volna szó: inkább abban szeretne biztos lenni, végképp, s ha lehet így mondani: garanciálisan, hogy nem fogják minekünk ezt az egészet felsőbb szándékokból, akaratunk ellenére meghosszabbítani. És hogy kellő tisztelettel arra szeretné most kérni László atyát, akinek elvileg van átjárása, mondhatni napi kapcsolatban van Vele, hogy járjon közbe annak érdekében, esetében legyen elég a földi pályafutás. Hogy az Úr ővele tegyen kivételt, ha, mint az atya mondja, tényleg van túlvilág: bármi volt az eredeti terve, ne kelljen őneki csinálni tovább, miután majd kitette a végső pontot a mai éjszakán. Menjen el vasárnap templomba, és hívjon föl a jövő héten, hátha megnyugszik majd addig, mondta mélyen zengő, empatikus hangon, együttérző képpel az atya.

Az nem lehet, nyögött föl a Szózat fájdalmával, hogy még csak tizenegy óra tíz legyen! Tizenegyóratíííííz? Van fogalmad róla, László atya, bazd meg, kiáltott rá a tévére, mióta csinálom már ezt az éjszakát? Nem lesz ennek sose vége, he? Nem, nem volt fogalma róla, vagy ha volt is, az atya nem felelt, mert egy - szintén zenész - telefonos kuncsafttal volt elfoglalva éppen, aki az övével azonos dologban utazott: szintúgy reményért, vigaszért, egy mégoly vékony, ámde konkrét szalmaszálért rimánkodott. Arról érdeklődvén, hogy mindenen túljutva, mindent megpróbálva, a cél érdekében mindent megtéve, ami emberileg megtehető, mit is csinálhatna még, hogy ebbe az egészbe - merthogy, hiába, nem talált, nem, holott mindent elkövetett - némi értelmet vigyen, s ne kelljen - ha véletlenül, amit nem hisz, kitartana addig - az első kakasszóra magát felakasztania. Neki, fejtegette rémisztően hideg fejjel, egyáltalán nem nagy biznisz, amit itt rendszeresen hallani szokott, az örök élet, a túlvilág ígérete, hisz a maga részéről éppen ellenkező elvárásról volna szó: inkább abban szeretne biztos lenni, végképp, s ha lehet így mondani: garanciálisan, hogy nem fogják minekünk ezt az egészet felsőbb szándékokból, akaratunk ellenére meghosszabbítani. És hogy kellő tisztelettel arra szeretné most kérni László atyát, akinek elvileg van átjárása, mondhatni napi kapcsolatban van Vele, hogy járjon közbe annak érdekében, esetében legyen elég a földi pályafutás. Hogy az Úr ővele tegyen kivételt, ha, mint az atya mondja, tényleg van túlvilág: bármi volt az eredeti terve, ne kelljen őneki csinálni tovább, miután majd kitette a végső pontot a mai éjszakán. Menjen el vasárnap templomba, és hívjon föl a jövő héten, hátha megnyugszik majd addig, mondta mélyen zengő, empatikus hangon, együttérző képpel az atya.

Hát nem, atyám, lassabban a testtel, horkant föl a kereveten, aki az imént még nagyban szózatozott, nem olyan egyszerű ez. Mormoljunk el egy imát vasárnap, s mindjárt elviselhetőnek látjuk az életet? Az Igével hátba vereget? Avval biztatja, hogy nem ér véget, az öngyilkosjelölteket? Ne tessék már ingerelni az életuntak népes táborát! Ha van túlvilág, örök élet, akkor, atyám - elmondanánk -, az Intéző gondolkodásmódja egyáltalán nem demokratikus: nem számol azokkal, akik nem kérnek belőle, mert már azt is éppen elég, ami addig is van, elviselniük. Demokráciát! Demokráciát! - skandálta a Küküllő utcában, miként ha a Hősök terén volna, nem pedig Debrecenben, sezlonyon. Az öngyilkosoknak is legyen ombudsmanuk! A depressziósoknak parlamenti képviseletük! Gyűjthessenek ők is kopogtatócédulát, a kurva istenit! Demokráciát!

Ezen egy darabig jól elszórakozott. Elképzelte önmagát, ahogyan becsenget - azt az arcot, te!, mondta önmagának, azt a tekintetet! -, a Depressziós Párttól volnék, kezicsókolom: egészen biztosan nem fog majd csalódni, ha arra adja voksát, hogy a jövő reménytelen. Adnám én, kedveském, de már volt a Fidesz. Köszönöm, bocsánat, akkor majd legközelebb. Az a pártszékház - pontosabban: városszéli sufni - a választások éjszakáján, te! Ahogyan a tévé előtt ülnek ezek a fátyolos képű, vert hadak, s alig hallhatóan azt rebegik: na, testvérek, idén sem lesz koalíció. Nem leszünk a mérleg nyelve, menjünk haza, jó éjszakát, jó szorongást mindenkinek. Aztán, miután ilyen jól elszórakozott, arra gondolt: kivel is beszélgetek. És ez nem volt jó. Nem volt jó erre gondolni egyáltalán.

Elképesztő szerencséjére ezen a ponton újra fájni kezdett a háta, jaj, nyögött föl, a kurva égbe, jaj nekem, de közbe´ meg boldog volt a szerencsétlen, mert a hátfájás létezését a realitás, a hétköznapok talajára helyezte megint. Jaj, jaj! Műtét lesz a vége, nem húzom ki az olyannyira vágyott tolókocsiig. Csak akkor meg úgy fogok majd járni, meglehet, mint mikor a végbelemet operálták, kinek hiányzik ez. A Reményfutam című könyvben elolvashatók a részletek - itt csupán csak annyit fűzne az elbeszélő hozzá, hogy amikor hátba volt már szúrva, avval a nagy tűvel, érzéstelenítőileg, s felszíjazták arra a speciális székre, amin a nőgyógyászati műtétek - küret, s a többi - is zajlanak, akkor a docens úr intett a nővérnek: jöhetnek, lehet. Paciens per pillanat arra gondolt, a kivégzőosztagot érti a docens úr ezalatt, de csak a hallgatók voltak, ám az sem volt - így köztünk szólva - semmivel sem kellemesebb. Ahogyan ugyanis feküdt ott, a feltárt végbelével, ebben a formában köszöntvén nagy szeretettel a műtőbe érkező húsz-huszonöt orvostanhallgatót, az ég felé szíjazott lábai közt több ismerőst is üdvözölhetett. Szia, Kriszti, mondta volna beszédes kedv esetén, ki vitt el a Géniusból végül szombaton? Hello, Szabi, 1-1-nél el kellett hogy menjek, hogy végeztetek Püspökladány ellen, szerintem sem volt les a Zsupi helyzete. Na, kérem, tessenek megnézni, hallotta a docens hangját, felnyitom a tályogot. Hogyan ejtené a vágást Gelencsér kolléganő? Hát, ha engem kérdez, a magam részéről, izé, tanár úr, függőlegesen. Jó. Nővérke: tampont kérek, azt mondta a kolléganő, függőlegesen. Irgalom atyja, gondolta a feltárt seggű, mi van, hogyha vízszintesen kellene? Demonstrálja, hogy hibázott a csajszi, az én privát seggemen? Szólj már közbe, te Gelencsér, hogy fogalmad nincsen, mielőtt még késő lenne, mer´ ez ember! fel fog vágni: találgassál a saját seggeden! Én elvérzek, te meg azalatt a Rolling Rockban a gombás pizzát eszed? Tévedésed nyomán életem végéig csövön, batyuba székelek? Te meg a csoporttársaiddal nagy röhögések közben a tejszínhabos kapucsínót nyeled?

publikálva
2003/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk