A Pamela-pohár
Végre megtaláltam a poharat. Pont arról volt szó, hogy amilyenből a Pamela ivott. Hogy melyik Pamela, arról nem volt szó. Arról viszont, hogy ivott, és főleg bort, arról megint lehetett beszélni. Egy ekkora öblös poharat tartott a kezében a Pamela, és nyakalta a bort, jó volt neki, mert a nagy pohárral nem nyomta be az orrát, mint a kicsivel, így most végre kapott levegőt is ivás közben, és hogy hogy lehet ekkora barom szerencsém, hogy pont találjak egy ilyen Pamela-poharat, és pont szilveszterkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, értem, nem értem, értem, nem értem...
Mert abban a szállodában minden volt, csak jó pohár nem, mintha ide csupa olyan ember járna, aki nem iszik egy kortyot se, legfeljebb a drinkbárból, de onnan üvegből kis csivaszt, az unikummal kísérőnek, és már mehet is szaunázni, hogy elvigye a vérnyomás.
De a lényeg éppen az, hogy ilyen szorult helyzetben Pamela-féle borospoharat találni az ég kegyelme, az ördögi szerencse megkísértése, amely ésszel felfogható számokban ki sem fejezhető, és gyök alatt sem állhat.
Tudtam mindig, hogy egy jó italozáshoz jó ital kell, anélkül félkarú óriás a részeg, és az a fél karja is bent van a zsebében. A Pamela-féle öblös pohár pedig kifejezetten azt sugallta, hogy ne egy lityit, ne két üveggel, hanem amennyi a csomagtartóban elfér.
És ráadásul az volt a szerencsém, hogy Magyarországon voltam, mert a magyar borok nagyon jó minőségűek, messze meghaladják annak az elképzelését, aki még nem ivott magyar bort. A magyar bor a minőséget kelti életre, benne van a gazdájának a lelke, valahogy belerakta, ahogy a vitorlásokat szokták üvegbe, elég csak a nappal szembe fordítani a bort, látszik, hogy ott ragyog, s ha ekkor szabad a másik kezünk, kétszer-háromszor mellbe vághatjuk magunkat, hogy ez a magyar bor, a halottaink bomlástermékét tartalmazó föld termette, s ha már itt tartunk, elképzelhető, hogy minden idők összes hazai lakosának a lelke bizonyos atomos képviseleti szinten megtalálható a magyar borban, s ettől olyan, amilyennek álmodni se mertük.
Tudtam én mindig, hogy jó magyarnak lenni, még akkor is, ha mást még nem próbáltam, állandóan Magyarországon reinkarnálódok, ez a karmám, az útlevelemen is meglátszik.
Fogtam magam, és elindultam a bort keresni, hiszen nem jön az magától, ettől is magyar. Már az első lépésnél el volt döntve, hogy olyat nem veszek, amilyet már ittam és láttam, hadd boruljon rám a teljes magyar paletta.
Először nem volt könnyű dolgom, de aztán könnyű lett, minden a kezemre játszott, most nem is tudom, hogy tudnám ezt lélektanilag áthidalni; a feszültség egyre nőne, és bor még sehol, és ki tudja, mivel kínál a valóság a történet végén, lehet, csak ostyát nyom a számba, aztán szevasz-tavasz!
Csakhogy nekem ebbe is nagy szerencsém van, hogy már megtörtént dologról írok, úgyhogy ha például nem találok bort, akkor neki se fogok ennek az egésznek, és akkor ennek hiányával alakíthatná a valóság a világról alkotott elképzelésünket, amit gyakran úgy mondok: nem is tudom, mi hiányzik nekem!
Fejben most megint verszájba keringek, pedig nem arról van szó, ott a piacon a kuszkuszos lábas körül, a kis kóbászkámmal; de hiába az érzés, hiába az érzelem, fegyelmezem magam, mert ha egyszer valóban az agyamban kialakult mondanivaló sorrendjét követném, montázstechnikának lenne betudva, pedig dehogy, én tényleg ilyen széles örvénytorok fénytörésén át látom a világot.
Szó szót követ, és azzal az érzéssel mentem a szobába a degesz szatyrokkal, hogy ha megmutatom útitársnőmnek, el lesz ájulva, hogy rákaptam a minőségi részegségre.
Kiraktam a borokat szemlére, el kellett olvasni mindet, még ha ugyanazt írták is, hogy száraz, és hogy a lankák anya módjára óvták a szőlőszemeket, és amikor a nap úgy érlelt, mint csecsszopóban az értelem, akkor kitárták a napnak egy ilyen kabátnyitós bokormozdulattal, s ott a magyar napfény, a magyar levegő, a magyar talaj és a magyar talajvíz kémiai nászában beleélveztek a szőlőszembe, s most, urambocsá!, e nász csöppségeit fogom Kronosz módjára garatba hajítani, ha eljő az idő.
Már ment a tévé, minden jó volt, nyitottam az első palackkal, előbb kis dugósbort a poharamba, útitársnőmnek a Pamela-féle pohárba aztán, és csak úgy járt körbe a széles falán a bor lágy íve, mintha selyemszalag lenne az üvegbe betekerve.
De ám első a szín, az jónak mutatott, a gallér nem ért a nyakamig, de hát nem akasztani visznek, se pallos alá, igyunk, úgy marad száraz az ég. Csakhogy már a szaga, e magyar boré, ejde cifra! Mintha ecetet pössente Julcsa belé. A betyárját a magyar tárolómesternek, hát nem tudja, kend, férfi, a dugóval mindig lefelé! Csapban a lőre helye. De nincs veszély, ott van még sok magyar képviselet. Bontom a másodikat, benzin a szaga, bár az ára nem volt egynek se ezer alatt. Csapban a helye. A harmadiknál mondtam olyat, hogy ha nem mondom, bizony a feszültség lámpást gyújt a tarkómban.
Na, akkor aztán elég lett pénzt és magyar-érzést kidobni az ablakon, fogtam a drinkbárt, kiittam, tömény kell ide, nem lassú altató. De még egy utolsót próbálok éjfél előtt, a magyar éjfél előtt, hátha megszán a honhaza, lennék elégedett kis sorsom felől, ám nem, stuccolja az agyam, öntöm s hugyozok egyúttal a budiba.
Mit táncol testem ideghúrja, ezt: útitársnőm kétségek között néz, bontsd a pezsgőt, ne siránkozz, itt az éjfél! S lám, nyitom, bár ne tenném, mert verem le vele ripityára a féltve őrzött Pamela-poharat.
És ha arra merészelek gondolatot venni, hogy ez új év jobb lehet, azt mondanám, a gondolat magyar, ekképp isten vele!
