Legát Tibor: Pop

  • 2003. január 9.

Egotrip

Aszerencsekártyára azt írták, a szépség mulandó. Én inkább azt mondanám, viszonylagos. Húzok még egy lapot. Természetesen a tökfilkót.
Aszerencsekártyára azt írták, a szépség mulandó. Én inkább azt mondanám, viszonylagos. Húzok még egy lapot. Természetesen a tökfilkót.

A szomszéd asztalnál vidám cimborák. Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, amikor a jókedvet osztogatta. Hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rendőr ne okoskodjék. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccintottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharat.

Hosszú ideje mindig van egy pillanata a szilveszter délutánnak, amikor úgy látom, Pestnek meg se kottyant az elmúlt harminc-negyven év. Még nincs sötét, de szerencsére már szürkének látszanak a színes dzsekik, még nem világítanak az utcai lámpák, csak a villamosok. Ilyenkor elérzékenyülök, konyakot kortyolgatok kávéval, a második kör után habos lesz a tekintetem, és semmi pénzért nem lőnék a zongoristára. Mintha valami Fejes Endre-novellában lennék szereplő, még a romantikus szakaszban, amikor nem kerül elő a kés, a borotva, a rendőr vagy az éjjeliőr, amikor nem üt az áram, és nem fojtogat a kéz. Amikor a becézésnek nivója van.

Ahogy a munkásruhás férfi ocsmány műszőr sapkáját megigazítja, és a gépre mered. Két hetes már megadta magát, a harmadik azonban átbillen a görögdinnyére. A férfi mégsem káromkodik, hanem finoman, ahogy nőt szokás szerelem idején, megsimogatja a szerkezet derekát. Aztán sírni kezd.

- Mit iszik, asszonyom? - szólítom meg a pultnál cigarettázó szalonkát, aki jóval idősebb nálam, petyhüdt és kiégett, mégis sokkal pompásabb, mint bárki a rajongótáborból. Van valaki köztetek, aki így tud ócska bizsut, kínai kvarcórát viselni? Aki így tud körmöt festeni, ajkat rúzsozni, cigarettázni?

A nő közömbösen rám néz, és rekedt hangon azt feleli:

- Antialkoholista vagyok.

Hazudik természetesen, mégis van a kijelentésében valami egészen lenyűgöző. A gyerekes dac, a nyilvánvaló képmutatás, de leginkább ahogy fellép. És éppen most.

Odakint egyre sötétebb lesz, fokozatosan múlik a varázs. Dülöngélve lépek ki az ajtón, hagyom, hogy veregessék a vállam, és a képembe röhögjenek. Hogy sodorjanak, itassanak egyre inkább és egyre többet. Percek alatt visszataszítóvá válik a "pesti utca", a sok utcagyerek, magamtól is egyre jobban undorodom, persze csak akkor, ha kinézek. Ahogy nyáron a vízben, úgy próbálok hanyatt feküdni a hullámokon, lebegni és kikapcsolni - mindezt hülyeségeket rikácsolva, együtt a hordával.

Kulturális rendezvényen kötök ki, mostanában mindent így neveznek. A csupa beton és üveg építmény mentes az aktuális díszletektől, az a néhány szerpentin, amit a falra ragasztottak (!), még paródiának is sovány, mint ahogy maga a produkció, amire jegyet váltottam, ki tudja, milyen megfontolásból. A piros sarokban nők, a kékben férfiak mondják alkalmi verseiket, előre megírt riposztjaikat - kimondani is röstellem - a "nemek harcá"-ról. Egy arcról ismerősökből álló asztaltársaságot boldogítok, hogy ezerszer, ezeregyszer is Kellér Dezsőt követelem. Végül valaki a kezembe nyom egy poharat, aztán egy másikat, harmadikat, negyediket, ötödiket, és egy darabig elcsendesedem. Aztán jelez a csengő, mennék a hatodikra, hetedikre. Kellér Dezső helyett azonban csak azt tudom mondani, "kálóezoeő", és ezért nem jár pohár. Legfeljebb üveg.

Ami ezután történik, csupa állítólag. Egy üveg talán a szemembe csapódik, valaki talán betegesen felröhög. Soha nem fogom megtudni, és ti sem! Persze ne aggódjatok, nem most veszett el először néhány perc, egy negyedóra. Voltak ennél sokkal hosszabb filmszakadások is, igaz, kevésbé mocskosak. Arra eszmélek, hogy szelíden simogatják az arcom, de közben azt üvöltik, hívjátok a mentőt!, aztán vonszolnak a vécébe, mert ömlik belőlem a vér. Ahogy eddig csak másoknak szokott. Azt nyöszörgöm, ne hívjatok senkit, jól vagyok.

Amikor 21 évesen úgy döntöttem, néhány száz, színes tabletta segítségével véget vetek a karrieremnek, nagyon megvertek a mentősök. Aztán odabent az ápolók is. Soha életemben nem éreztem annyira kiszolgáltatottnak magam, mint akkor. Rossz arcú fehér köpenyeseknek hízelegtem, és a taknyomon csúsztam az orvos előtt, hogy ne vitessen a Lipótra. Csakhogy ezt most kinek magyarázzam?

Különben is a mentős fiatal, kedves és egyáltalán nem látszik türelmetlennek. Inkább kíváncsi. Milyen nap van ma? Hol vagyunk? Van-e tb-kártyám? Van-e személyim? Végül: ön ivott? Amikor rám mereszti három ujját és azt kérdi, hányat mutatok?, legszívesebben visszakérdeznék, magának tényleg hat ujj van a jobb kezén?

Nem szól a sziréna, bár nem is emlékszem az útra. Arra ébredek, hogy büszkén vonulok a kezelőbe, a vállamon télikabát, a télikabáton pokróc, a pokrócon nejlonfólia. Nagyon jókedvű vagyok. Még azután is, hogy leragasztották a szemem, és elém raktak egy tükröt. Aztán az orvos azt mondja, várjak odakint, ő pedig elővesz egy üveg pezsgőt, és eltűnik az egyik szekrényben. A folyosón egy égnek álló hajú német srác mosolyog hülyén.

- Átszaladt rajta a huszonötezer volt, de megúszta - mondja a barátja, én pedig azt mondom, szívjunk el egy cigit az újév tiszteletére.

Éjfél után öt perccel előkerül az orvos, kezembe nyom egy papírt, majd közli, a sérülésnek nem marad nyoma.

- Hívjanak ennek egy taxit - mondja a nővérnek, és már a fordul is a frissen érkezett sebesült felé. A mentősök ötven év körüli, rozzant nőt tolnak a váróba, aki csak azt hajtogatja:

- Doktor úr, én nem iszom.

Olyat teszek, amit még soha: előre köszönök a portásnak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.