A szomszéd asztalnál vidám cimborák. Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, amikor a jókedvet osztogatta. Hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rendőr ne okoskodjék. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccintottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharat.
Hosszú ideje mindig van egy pillanata a szilveszter délutánnak, amikor úgy látom, Pestnek meg se kottyant az elmúlt harminc-negyven év. Még nincs sötét, de szerencsére már szürkének látszanak a színes dzsekik, még nem világítanak az utcai lámpák, csak a villamosok. Ilyenkor elérzékenyülök, konyakot kortyolgatok kávéval, a második kör után habos lesz a tekintetem, és semmi pénzért nem lőnék a zongoristára. Mintha valami Fejes Endre-novellában lennék szereplő, még a romantikus szakaszban, amikor nem kerül elő a kés, a borotva, a rendőr vagy az éjjeliőr, amikor nem üt az áram, és nem fojtogat a kéz. Amikor a becézésnek nivója van.
Ahogy a munkásruhás férfi ocsmány műszőr sapkáját megigazítja, és a gépre mered. Két hetes már megadta magát, a harmadik azonban átbillen a görögdinnyére. A férfi mégsem káromkodik, hanem finoman, ahogy nőt szokás szerelem idején, megsimogatja a szerkezet derekát. Aztán sírni kezd.
- Mit iszik, asszonyom? - szólítom meg a pultnál cigarettázó szalonkát, aki jóval idősebb nálam, petyhüdt és kiégett, mégis sokkal pompásabb, mint bárki a rajongótáborból. Van valaki köztetek, aki így tud ócska bizsut, kínai kvarcórát viselni? Aki így tud körmöt festeni, ajkat rúzsozni, cigarettázni?
A nő közömbösen rám néz, és rekedt hangon azt feleli:
- Antialkoholista vagyok.
Hazudik természetesen, mégis van a kijelentésében valami egészen lenyűgöző. A gyerekes dac, a nyilvánvaló képmutatás, de leginkább ahogy fellép. És éppen most.
Odakint egyre sötétebb lesz, fokozatosan múlik a varázs. Dülöngélve lépek ki az ajtón, hagyom, hogy veregessék a vállam, és a képembe röhögjenek. Hogy sodorjanak, itassanak egyre inkább és egyre többet. Percek alatt visszataszítóvá válik a "pesti utca", a sok utcagyerek, magamtól is egyre jobban undorodom, persze csak akkor, ha kinézek. Ahogy nyáron a vízben, úgy próbálok hanyatt feküdni a hullámokon, lebegni és kikapcsolni - mindezt hülyeségeket rikácsolva, együtt a hordával.
Kulturális rendezvényen kötök ki, mostanában mindent így neveznek. A csupa beton és üveg építmény mentes az aktuális díszletektől, az a néhány szerpentin, amit a falra ragasztottak (!), még paródiának is sovány, mint ahogy maga a produkció, amire jegyet váltottam, ki tudja, milyen megfontolásból. A piros sarokban nők, a kékben férfiak mondják alkalmi verseiket, előre megírt riposztjaikat - kimondani is röstellem - a "nemek harcá"-ról. Egy arcról ismerősökből álló asztaltársaságot boldogítok, hogy ezerszer, ezeregyszer is Kellér Dezsőt követelem. Végül valaki a kezembe nyom egy poharat, aztán egy másikat, harmadikat, negyediket, ötödiket, és egy darabig elcsendesedem. Aztán jelez a csengő, mennék a hatodikra, hetedikre. Kellér Dezső helyett azonban csak azt tudom mondani, "kálóezoeő", és ezért nem jár pohár. Legfeljebb üveg.
Ami ezután történik, csupa állítólag. Egy üveg talán a szemembe csapódik, valaki talán betegesen felröhög. Soha nem fogom megtudni, és ti sem! Persze ne aggódjatok, nem most veszett el először néhány perc, egy negyedóra. Voltak ennél sokkal hosszabb filmszakadások is, igaz, kevésbé mocskosak. Arra eszmélek, hogy szelíden simogatják az arcom, de közben azt üvöltik, hívjátok a mentőt!, aztán vonszolnak a vécébe, mert ömlik belőlem a vér. Ahogy eddig csak másoknak szokott. Azt nyöszörgöm, ne hívjatok senkit, jól vagyok.
Amikor 21 évesen úgy döntöttem, néhány száz, színes tabletta segítségével véget vetek a karrieremnek, nagyon megvertek a mentősök. Aztán odabent az ápolók is. Soha életemben nem éreztem annyira kiszolgáltatottnak magam, mint akkor. Rossz arcú fehér köpenyeseknek hízelegtem, és a taknyomon csúsztam az orvos előtt, hogy ne vitessen a Lipótra. Csakhogy ezt most kinek magyarázzam?
Különben is a mentős fiatal, kedves és egyáltalán nem látszik türelmetlennek. Inkább kíváncsi. Milyen nap van ma? Hol vagyunk? Van-e tb-kártyám? Van-e személyim? Végül: ön ivott? Amikor rám mereszti három ujját és azt kérdi, hányat mutatok?, legszívesebben visszakérdeznék, magának tényleg hat ujj van a jobb kezén?
Nem szól a sziréna, bár nem is emlékszem az útra. Arra ébredek, hogy büszkén vonulok a kezelőbe, a vállamon télikabát, a télikabáton pokróc, a pokrócon nejlonfólia. Nagyon jókedvű vagyok. Még azután is, hogy leragasztották a szemem, és elém raktak egy tükröt. Aztán az orvos azt mondja, várjak odakint, ő pedig elővesz egy üveg pezsgőt, és eltűnik az egyik szekrényben. A folyosón egy égnek álló hajú német srác mosolyog hülyén.
- Átszaladt rajta a huszonötezer volt, de megúszta - mondja a barátja, én pedig azt mondom, szívjunk el egy cigit az újév tiszteletére.
Éjfél után öt perccel előkerül az orvos, kezembe nyom egy papírt, majd közli, a sérülésnek nem marad nyoma.
- Hívjanak ennek egy taxit - mondja a nővérnek, és már a fordul is a frissen érkezett sebesült felé. A mentősök ötven év körüli, rozzant nőt tolnak a váróba, aki csak azt hajtogatja:
- Doktor úr, én nem iszom.
Olyat teszek, amit még soha: előre köszönök a portásnak.
