Tandori Dezső: Hol élsz te?

publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Január 16-án összetörtem magam. Vagy mindenesetre: kis híján még jobban.

"Lábon vett filozófia.

Újabb botlások"

Hónapok óta nem jártam a Vámban. A Holdban is ritkán, a Fényen jártam főleg - ez nem olyan zárt, épületszerű piac, mint a csodás Vám, például -, ott van a madárkoszt, cinkegombóc a kintieknek, fürtös köles a Totyinak. (Szóló verebem. Eztán mindig csak: a) ő lesz nekem, a Totyi, de ha b) mégis én élem túl őt, ismét csak szóló verebem lesz. De ez más téma.) A Fényen van kétliteres bor és madárkaja. A Fény krumplijában nem nagyon leltem örömem, a Vámban volt az én jó krumplim. Ja, és a Totyinak a saláta. A Fényen túl drága. A Hold lassan elmaradt horizontomról. Átmentem oda a múltkor, csak szerencsétlenkedtem környékén. Viszont ott van a másolóirodám és papírvásárló helyem, írógépjavítóm. (Ez utóbbiak nem csak állítólag-stabilak, ld. itt később még.)

Elmentem hát megint a Vámba, ott vettem fent bort a karzaton (semmivel sem bizonyult roszszabbnak, mint a másholiak), és krumplit is vettem és mindenfélét. (A krumplit ld. később.)

Jöhettem volna haza.

Mivel azonban: a) nem élnék sehogy másképp, mint ahogy, de: b) ez kicsit unalmas élet még nekem is, hát azt az izgalmat választottam, hogy megcsinálom a Kis Kört, ergo nuku 49-es és 19-es villamos, hanem menjünk a Vámtól a Jogi Egyetem felé, Cukor utca, Irányi utca, aztán meglátjuk. Busz-e, gyalog-e haza.

A Jog előtt volt a nagy latyak. S mert művön gondolkoztam el, amit írnék, és jókat röhögtem magamban azon a kitalált, el nem mondott mondáson, hogy krumplisomnak azt kellett volna: "Oly rég voltam itt, hogy szinte azt hittem, már meg is haltam." Akkor gázoltam bele a Jog latyakjába, de a latyak alatt jég volt, és...

Ahogy az ilyesmi történni szokott.

A halál előtt nyilván lehet jókat szenvedni; az elalvást nem tudjuk, mi. Egyszer nyolc és fél órát fetrengtem szobánk szőnyegén, akkor szakadt el a hashártyám, és az ájulás hozta csak az elviselhetőség üdvét mindig (háromszor a nyolc és fél óra alatt?), és az öt-hat centis résbe másztam volna be az ágy alá kínomban: semmi orvoslás nem segített.

Nem is járok orvoshoz. Fogorvosnál voltam közel két éve. Akkor is volt - Olvasóm! - egy jeles fulladásom, akkor azt hittem, az érzéstelenítőtől meg rá a kis konyaktól. (Vám.)

Ahogy a földön voltam hát, súlyos táskám (krumpli, bor etc.) bal felé félrehullt, én jobbra, mint egy félbemaradt vetődésben. Valaki felbukkant a Jogból, vigyázott a táskámra, míg feltápászkodni próbáltam. Unalmas, kapaszkodással - tégla virágágyperem - sikerült talpra jönnöm, és nem éreztem semmi fájdalmat.

Kösz, és utánam kiáltás: "Nem, semmi nem látszik, semmi baj, hála a..." Jártam még vagy háromnegyed órát, boltba be, kocsmába be - és ki -, és csak küszöbön éreztem, hogy valami azért van.

A 49-es és 19-es változat jött (visszagyalogoltam a Vámhoz, esőlábam felőli vállamon a súllyal), de már tudtam: alájuk zuhanhatok leszálláskor. Gyorsan jönnek a felismerések.

Summa, idehaza további egy órán belül "mozgásképtelenné" váltam. A dolog logikáját nem nagyon értem (bár tudni tudom): szétjártam a sérülést etc. De mért nem szólt?

Nem azt mondom, hogy iszonyú fájdalmaim lettek volna, az olyanok azért - hashártya - mások, de padlón voltam. Mint egy Fitzgerald, mint egy Williams-darabból végén a férfi phőhős (csak én még csak ital okán se!), bútorokba kapaszkodva araszoltam, bal lábamra ráállni képtelen voltam, centinként, vikszelve haladtam. Éjszaka, alacsonyan alszom, már nem bírtam talpra keveredni, vödörkébe pisáltam. Hajnalra a dolog még roszszabb lett. (Ja, hogy a Vámban is a krumpli. De miért, az is?)

Családom bizonyos része elment bevásárolni, én ott maradtam a várhatóságokkal. De a mentők (mert taxiig lemenni nem bírtam volna) csak pokrócban vihetnek ki. Csak hordágyon, kocsiban. És a kórházban mi lesz? Hányféleképp lehet feldolgozni Weöres költészetét, viszonyítani a többiekéhez etc. Egyik orvos, másik orvos. El nem hiszek magamnak se semmit, csak egy ilyen szintézist: Kártyabajnokságunkban az érzelmeim valamelyik medve-klub, madár-klub, vegyes-klub iránt és e klub objektíven, kártyával kiadódó eredményének együttesét. Mást én nem. Totyi életéért napra nap rettegek. Közömbös csak olyasmik iránt vagyok, mint hogy a szabadfoglalkozású író kibírta a kedvezmények megvonását nyolc-tíz éve, a piacosodást, az adókat, a honoráriumok nem-valami növekedését (érdemben fogyását), a mostani számlaadást (ha és amennyiben) közönnyel elviselni, célt már így 65 évesen úgysem lát maga előtt. Mondás: irigylem magam, hogy Derridánál 8 évvel fiatalabb vagyok (ja, ő meghalt, persze), de nem irigyelném magam, ha 50-52 év körüli írótársaimnál nem lennék már 12 évvel öregebb! Mármost nem utazom (vonaton etc.), nem megyek sehova, szerepelni, dedikálni, senkivel sem találkozom magánjelleggel, nem is akarok telefonálni se így, ennek ellenére (vagy épp mert!) nagy erőben vagyok... sose voltam 1960-66 óta ilyen erőben...

És akkor engem mentők cipeljenek orvosokhoz!

(Folyt. köv.)

publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk