Hídverés
Jó drága az a híd, amelyen Medgyessy Péter szerint átjuthatunk a nemzeti múltból az európai jövőbe. Csak remélhetjük, hogy nem azt az ezermilliárdot akarja fölhasználni e híd megépítéséhez, amelyet Varga Mihály bűvész, egykori pénzügyminiszter varázsolt neki a forint elleni spekulatív támadás hősies visszaverését követően, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy a jegybanki intervenció során (bankópréssel) teremtett ezermilliárd forintot a kormány az infrastruktúra fejlesztésére költse.
Lám, most itt van előttünk egy nagyszabású híd terve, amely nemcsak (meta)fizikai valójában része az infrastruktúrának, hanem szimbólumként is főleg ilyen beruházásokból: utakból, kórházakból, múzeumokból áll össze. S amelyről nem tudjuk, hogy valóságosan meglévő forintokból építjük-e meg, vagy Varga Mihály talált pénzéből, amelynek elköltése nem teremt mást, mint jó nagy inflációt. Pedig az infláció csökkentéséért az utóbbi hetekben sokszor fellépett a Fidesz, nemcsak a jegybankelnök melletti polgári körös kiállással, hanem a parlamentben is. Legutóbb a kormányfő évértékelő beszédét kommentáló Áder János, aki a gáz és az áram drágulásától félti az infláció elleni harc sikerét, holott tudhatná, hogy az ártámogatás legfeljebb elfojtani, de megszüntetni nem képes a piacitól eltérített árak inflációs nyomását.
Megnyugtató, hogy a modern magyar jövő megteremtésének Európa-tervére idén még nem kell sokat költeni, s amit kell, azt nagyrészt tartalmazza a költségvetés. A hídépítés dandárja a következő három évre jut, és becslések szerint úgy ezermilliárdos állami kötelezettségvállalással jár. Mert hiába építené kormányunk a múltat s jövőt átívelő hidat hitelből, hiába szeretné a magánszektort is aktivizálni ehhez, az utak, kórházak, múzeumok építésére fölvett hiteleket egyszer kamatostul vissza kell fizetni. Kétségtelenül épeszűbb dolog bankhitelekkel ösztökélni a vállalkozásokat, mint vissza nem térítendő támogatással, ahogy a Széchenyi-terv még a Fidesz-érában tette, hiszen a bankhitel, még ha a kamatát támogatják is, ésszerűbb felhasználásra ösztönöz, mint az ajándékpénz. De azért látni kell, hogy az üzleti bankokat refinanszírozó MFB is csak államilag garantált hitelekből képes pénzelni magát. Az államadósság felduzzadását tehát sehogy sem ússzuk meg, sőt a rohamosan hanyatló belföldi megtakarítások miatt azt sem, hogy a külföldi adósság is nőjön.
"A modern, európai Magyarország múltjából tanul, és a jövőbe tekint" - hallhattuk az Európa-tervet előadó miniszterelnöktől. Bízhatunk hát abban, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kádári politikájának az egész kilencvenes éveket nyomasztó örökségéből ő is megtanulta: a mégoly nemes célú tervek megvalósítását sem jó eladósodásra építeni. "A gyerekbarát politika magyar Európa-programját" meghirdető, jövőbe tekintő kormányfőtől különösen illetlen lenne, ha nem gondolna a mai gyermekek felnőttkorára, és az ő rovásukra adósítaná el túlságosan az országot.
Abban is reménykedhetünk, hogy kormányfőnk a közelmúltból is tanult. Hogy még emlékszik rá, milyen nehézségekkel járt a száznapos programokban foglaltakat bepasszírozni a tavalyi meg az idei költségvetésbe, és hogy a túlzott vállalások milyen következményekkel jártak az államháztartás és a fizetési mérleg egyensúlyára meg az ország hitelminősítésére. Talán még azt is remélhetjük, hogy az Európa-terv nem a száznapos csomagok mintájára, laza ötletbörzén lett kitalálva, hanem összehangolt kormányzati munka eredményét tükrözi. Meg azt, hogy a terv nemcsak a múlt nyári (az EU-nak is eljuttatott) hároméves gazdasági program fejlődési pályájával harmonizál, hanem azzal a trendtöréssel is számol, amely a program készítése óta következett be a világgazdasági feltételek rosszabbodása miatt.
A szocialisták választási programja még arra alapozta nagyszabású fejlesztési terveit, hogy a gazdaság dinamikusan nő, és az ebből keletkező többletek teremtik meg a beruházások forrását. Ma már látható: a magyar gazdaság bővülése jóval szerényebb lesz, mint egy éve gondolható volt. A szabaddemokraták programja olyan reformokat ígért, amelyek véget vetnek a pazarlásnak, az állami pénzek ésszerűtlen felhasználásának, és forrást teremtenek az adók csökkentésére és az öngondoskodásra. A közös kormányprogram is paternalizmus helyett az állami újraelosztás visszafogását, a közterhek csökkenését ígérte.
Az Európa-tervben mindezeknek nem látszanak a nyomai. Látszik a kormány elszántsága az ország építésére-szépítésére, de nem látszanak az anyagi források. Látszik, hogy a kormány miként akarja állami forintokkal ösztönözni a gazdaság növekedését, a munkahelyek bővülését, de nem látszik, hogy mitől várja a magánszektor nagyobb aktivitását és a beruházások belföldi forrásait előteremtő megtakarításokat. Mert hiába deklarálta a kormányfő, hogy "a modern gazdaság sok százmilliárd forintot megmozgató Európa-terve új lendületet ad", ezt a szöveget már Széchenyi-terves elődjétől is hallottuk, és mégse kapott új lendületet a magyar gazdaság.
Örvendetes, de nem elég, hogy kormányfőnk hidat akar építeni az európai jövőbe. Az sem ártana, ha tervéből kiderülne, hogy mitől válunk modern európai polgárokká. ´ azt mondja: "a felelősség - miképp múltunk és jövőnk is - közös, mindannyiunké." Én azt mondom: az ő (és minden miniszterelnök) felelőssége a jövőnkért nagyobb, mint a miénk. És főleg akkor, ha álomtervekkel elpuskázza, és az európai híd avatása úgy zajlik majd, mint Arany János lázálom-versének hídavatása.
Szerencsére még csak a hídverésnél tartunk.
