Egotrip

Már a napfény is úgy jött be a függönyön, mint a folyékony üveg, kis kígyók pattogtak a faltól falig futószőnyeg alatt, a szemgolyómba is bekavartak, fölfolyt az üveg az agyamba, és ott, mintegy ostorcsapásra, megmerevedett. Bakk, gondoltam.

Karácsony a szeretet és békesség ünnepe. Helyénvaló hát, hogy legalább ezen az ünnepen felülemelkedjem békétlenkedő gondolataimon, félretegyem jogos és nem jogos haragomat, felhagyjak szarkasztikus modorommal. Végiggondolva, ki mindenkit bántottam több vagy kevesebb okkal e hasábokon, rá kellett jönnöm: meglehetősen sokakat. Nem kérek most bocsánatot tőlük, hiszen ha én vétkeztem volna igaztalan bírálataimmal, akkor ők úgyis egy magasabb fórumon kapnának felmentést, és akkor mit sem számítana nekik az én bűnbánatom. Úgyhogy pusztán a saját (karácsonyi) békességem kedvéért veszem most sorra, kit és miért bántottam meg rakoncátlan megszólalásaimmal ebben a végéhez közeledő évben.

Na, ez is jó dolog lesz, mindjárt lehet látni. Ha elmondom. És el.

Sajtóhírek szerint az MTV hír- és programigazgatója, Rudi Zoltán feljegyzést kért az Éjjeli menedékhely című műsor főszerkesztőjétől, Siklósi Beatrixtól; mint emlékezetes, ez volt az a műsor, amelyben egy író és egy költő közönség előtt, khm, meglehetősen sajátos módon nyilatkozott a friss Nobel-díjas Kertész Imréről. Rudi Zoltán többek között arra kért választ, hogy a főszerkesztő hogyan gondolja a műsorban a másik fél meghallgatását.

Afekete nyakkendőn meglazul a csomó. Csak az izzadságszagot érzem, csak a tócsákat látom a fehér nejloningen. A *** Egyház kommandósa már üvölt, elhomályosul a tekintete, mintha önmagától borzadt volna el.

"Kedves hallgatóink, műsorunknak ezzel vége. Elköszön a szerkesztő, Nyúl Nyina: jó éjszakát." Ebben nincs semmi érdekes, a szerkesztő bejelenti, hogy el fog köszönni, majd elköszön. Illetve picit érdekes ez is, mert miért beszél harmadik személyben (elköszön), mikor a szöveget nyilván maga Nyúl Nyina mondja, azaz miért nem elköszönök? A mindennapi életben ez volna a természetes. Az ember beszól a titkárságra: "Hát akkor én elköszönök: viszontlátásra." Csakhogy a mindennapi életben látják is az arcomat, tudják, ki vagyok, miért voltam ott, viszont a rádióban az illem úgy kívánja, hogy a műsor végén mondják meg, kit hallottunk. Ezt az információt foglalja - praktikus sűrítéssel - az elköszönő mondatba a szerkesztő. Régi hagyománya van ennek: "Csókol anyád, Róza". "Az ilyesmit miért nem jelentitek az igazgatónak?" - kérdezi az igazgató. Egy színdarab elején azt mondja az egyik szereplő a másiknak: "Nem szégyelled magad, így beszélsz a volt feleségeddel?"

A nyelvészet szereti az alapkérdéseket. Például mi a többesszám és mire való? Nos, a többesszám - már amennyiben egy nyelvben van ilyen - formai eszköz, mely egy tartalom kifejezésére való. A magyarban ez a formai eszköz egy magánhangzó-plusz-k toldalék, a tartalom pedig az, hogy "egynél több". Megvettem a füzetet - Megvettem a füzeteket. Hasonló a helyzet a múltidővel: az is formai eszköz (alapvetően egy -ott végződés: mos-ott, vérz-ett, lök-ött, helyenként -t alakra rövidülve: ken-t, kavar-t), mely olyasféle tartalom kifejezésére szolgál, hogy "már megtörtént", "előzőleg lezajlott".

Majdnem megzakkantam, amikor fölhívott az atyaúristen, hogy a múltkor ugyan nem volt ideje beszélgetni velem, amikor a kamion éppen csak elkerülte az autónkat, de most az egyszer rám szánna egy kis időt, figyelmet, és az italkészletének egy jelentős hányadát, sós pálcikát, ha venném a bátorságot, és meglátogatnám, mondjuk holnap délután, ötkor.

Anno megmosolyogtuk Horn Gyula ejrópázását, most meg itt állunk zavartan, mert lehet, hogy kiejtésben jobbak vagyunk, de a lényegről vajmi keveset tudunk. Pedig úgy néz ki, maholnap benne leszünk, s jó lenne végre tudni, pontosan miben is. Hányatott történelmünk során belénk ivódott gyanakvással egyre csak azon töprengünk: hol itt az átverés? Mert az nem lehet, hogy nekünk is jó legyen az, ami a másik félnek jó.

Három fülke, a legelső összehányva, a második foglalt, be van zárva, a harmadikban a kagyló mellett, lent a földön egy láthatóan beparázott, félmeztelen árnyalak üldögél - egyik térde fel van húzva, a másik láb kinyújtva, a fej lecsüng, a pizsama sliccén kilóg a fasza. Esélye sincs, hogy eltegye. Hősöm hevesen öklendezni kezdett, ahogy felidézte azt a vécét a pamlagon. A hányingerrel együtt jött a hőhullám is, természetesen, meg az avval járó ájulásos tünetek, így aztán az utolsó szalmaszálként kézbe vette újra Elisabeth Wurtzel könyvét, noha korábban sem talált benne adott helyzetében túl sok örömet. Ennél még ez is jobb, biccentett a plafon felé, mielőtt elkezdett volna a sorok értelméért küzdeni. "Egy reggel az ember arra ébred: fél attól, hogy élnie kell", olvasta rémülettel, minden jobb, bólintott megerősítésképp, mint hogy a pszichiátria budijának állapotán gondolkozom; már a felidézett bejutási jelenetbe is majdnem belehaltam az imént. De hát, mint azt tudjuk, ez sajnos nem úgy működik, hogy eltervez az ember valamit, oszt´ akkor az majd úgy lesz, teljesíti a Jóisten nagy kegyesen neki. Mert hogyha így lenne, akkor jelenleg nem azon ügyködne ez az ember, akit látunk, történetesen, hogy a hullámzó könyvoldalak futó sorait erőnek erejével fixálja valamiképp annak érdekében, hogy elterelje önmagáról a gondolatait, s ezáltal túlélje ezt az éjszakát valahogy, hanem, teszem azt, egy húszéves, feszes hasú, feltűnően intelligens lánnyal szórakozna valahol, enyhén illuminált állapotban, nem foglalkozva semmivel. Mértékkel fogyasztott, nemes szeszek hatásának az a réges-régen elveszített, mindörökre megszűnt, oly fájdalmas végérvényességgel szertefoszlott felívelő szakasza vezetné habkönnyűen felszabadult lépteit - szárnyalna a lánnyal, miként azok, akiket az élet császárainak mondanak, nem pedig a legnagyobb szorultságban szorongana itt. Lehetne úgy is, hát igen, lehetne - de nincsen úgy: őneki a felívelő alkoholos periódus már mámoros, ámde még épeszű, egyszerre reflektált és aránytalan boldogsága helyett ma esti élménynek ez a budi jutott - avval kellett szembenéznie. Ettől legyél, súgta egy hang röhögve, elragadtatott.

Varga Emese egy kikötéssel fogadta el Nikolic Dusan házassági ajánlatát: a leghíresebb pesti népi zenekar húzza a talpalávalót. Az esküvői lakomán megjelentek Dusan belgrádi szerb barátai, üzlettársai. Nem szedett-vedett társaság volt, mindnek üzlete, háza, vagyona volt Pesten.

Masszív, nehéz székek, jól megizzadtam, mire feltornásztam őket a létrán, be a szűk ajtón, jól egymásra pakolni őket, le ne dőljenek - nem akármi. Leültem utána a koszos földre, dőlt rólam a víz, és mi tagadás, egy könnycsepp is hullott. Nem hiszem, hogy látom még őket valaha.