Valamikor szép lehetett.
Kimászom az ágyból, felveszem a köntösömet, felhúzom a csizmám - előbújok az odúmból. A szálloda folyosóját fertőtlenítették, a barna futószőnyeg alatt ragyog a szürke pévécéburkolat. Tapsikolnak a művirágok, elégedetten sziszeg a farsangi sztanioldekoráció, egy férfi megpróbál a lift melletti hamutartóba pisálni. A tisztítószer szaga belekarmol az orromba, szemen köp a neonfény, leginkább mégis a kiszűrődő zeneszó émelyít.
Kopogok kétszer-háromszor, végül határozott mozdulattal feltépem az ajtót. Egyenes derékkal ül a heverő szélén, összezárt térdére szorítja a kézfejét. Amikor meglát, felszegi az állát, de továbbra is a nyitott ablakot bámulja, és megpróbálja túlharsogni a magnót. Feketére festett körme töredezett, már jóval korábban szétsírhatta a szemfestéket. Melltartó van rajta, testszínű harisnyanadrág.
Véget ér a dal, de nem megy neki újból a magnónak, inkább színpadiasra fordul. A hitvány koreográfiából, ahogy megindul felém négykézláb, már sejtem, nagy vihar készülődhet odabent. Igaz, több mint két hete kerülgetjük egymást a liftben, a lépcsőházban, és több mint két hete köszönünk, szia-szia, helló, mégis azt hiszem, ez az első alkalom, hogy rám néz. Persze zavaros ez a nézés, bármelyikőtök beállhatna helyettem, ugyanezt kapná.
Bocsánatot kér, a csizmámat simogatja, és közben nagyon sír. Úgy tűnik, mindjárt elalszik, de hirtelen belemarkol a combomba, és rám üvölt.
- Ugye te is azt akarod, hogy kiszopjam a gecit a faszodból?
A szavak erejétől megrészegülve, egyre harsányabb és hisztérikusabb lesz. Karmolni, harapni kezd, megpróbál belém rúgni, és közben folyamatosan kiabál.
- Ugye te is, ugye te is?
Egyre ocsmányabb dolgokat hord össze, de mérget vennék rá, csak azért, hogy amikor pofon vágom, a torkára akadjon a sok mocsok, és végre elájuljon.
Letörlöm szájáról a habot, vizes borogatást teszek a fejére, betakarom. Nem merem itt hagyni, pedig tudom, csak a kedvemért - pontosabban, a közönség miatt - csinálta a cirkuszt. Magányosan legfeljebb egy szemét kis dalba fulladna bele, ha egyáltalán.
Hajnalban találunk egymásra. Rutinosan, ahogyan az negyven felé elvárható. Legalább reggelig nyugodt az álmunk. Az ébredés után is egy kicsit úgy érzem, békét hoztam rá - puszta kíváncsiságból.
Amikor az ebédlőben kihalászok egy hajszálat a teámból, mesélni kezd. Vagyis magyarázkodni.
- Volt egy férfi, aki a nagyon tetszett kislánykoromban, és órákig azon gondolkodtam, mi a neve, de nem jutott az eszembe. Egy hétig mindenféle nevek jártak a fejemben, és semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak a nevekkel. Nem tudtam írni, mert ha leírtam egy betűt, egyből elkezdődött, hogy milyen neveket tudok ezzel a kezdőbetűvel. Nem tudtam olvasni, mert megláttam a könyv borítóján az író nevét, és már nem is tudtam a többire odafigyelni. Nem mertem kimenni a lakásból, mert féltem a névtábláktól, féltem, hogy lemásznak az ajtóról, és megtámadnak, arra kényszerítenek, hogy lenyeljem őket. Gyakran éreztem fémes ízt a számban, egy reggel rozsdát köptem, vörös reszeléket.
- És?
- Meggyógyítottak. Injekciót adtak, forró vízzel locsoltak, ketrecbe zártak, áramot vezettek belém. A kórházi párnából pedig nagy kék papagájok bújtak elő minden reggel, és csőrükkel megkopogtatták a halántékomat.
- És hogy hívták a férfit?
- Ne kínozz!
- Nem jutott az eszedbe?
- Mondtam, hogy ne kínozz!
- És téged hogy hívnak?
Görcsbe rándul a teste, a szeme elfeketedik. Felugrik, megrántja az asztalterítőt, minden kiömlik, összetörik, csörömpöl. A pincérek összefutnak, a biztonsági őr egy elektromos sokkolóval a kezében beront a csapóajtón. Hirtelen mindenki körülöttem tüsténkedik, hogy eltűnjön az ölemből a vegyes, forró trutymó. A szállodaigazgató mosolyogva kér, nyugodjak meg, én meg csak bólogatok, persze, persze. Végül a személyzet egyik tagja készít egy polaroid csoportképet.
Ebédelni nem jön, a vacsoránál már nagyon hiányzik. A portás azt mondja, délután kijelentkezett.
- Meg tudná mondani, mi volt a neve?
- Uram, húsz éve dolgozom a szakmában, de ennek a nőnek olyan hülye neve volt, de olyan hülye... Nincs az a pénz, hogy én azt kimondjam.
Tényleg nincs.
Visszamegyek a szobámba, játszadozom a távirányítóval, végül egy alvilági csatornán fékezem. Elhízott, püspöklila zakós, ápolatlan alak ül a koponyákkal, gyertyákkal és fröccsöntött csillagképekkel telepakolt stúdióban, ócska szintetizátorzene szól, és talán mondanom sem kell, hogy a műsor exkluzív vendégeként őt mutatják be. A művészneve Lady ***, nem mondanám, hogy telitalálat. Ugyanabban a ruhában van, mint a reggelinél, de ugyanolyan eszelős a tekintete, mint az éjjel. Most sem néz rám, inkább lehajtja a fejét, mintha könyvből olvasna.
- Kijelentem, hogy Szécsi Pál feltámadt. Nekem jutott az a szerep, hogy feltámaszthassam. Szenteste nagy fényességre riadtam fel. A mennyezetről hatalmas fénysugarak lövelltek rám. A fényből egy hang szólt: Menj ki a temetőbe, és szavad erejével meg fog nyílni a Pali sírja. Ezután a fényesség egy része kévékre oszlott és eltűnt. De én a fényben maradtam, és ez a fény belőlem sugárzott. Reggel fölültem a villamosra, és kimentem a temetőbe. Magammal vittem a fényt. Odaértem a sírhoz, és a fény rávetődött. Ekkor megnyílt a föld, és kilépett belőle Szécsi Pál. Ugyanazt az öltözéket viselte, mint az első lemezborítóján (Hagyjuk, szívem, 1969) - drapp vászonnadrág, nagy csatos barna bőrszíj, piros ing fehér virágmintákkal. Nagyon kacagott, pedig december volt, borzasztó hideg. Kézen fogott, és bementünk a ravatalozóba, ahol egy pap búcsúztatott. Amikor meglátta a halottaiból feltámadt Szécsi Pált, megdöbbenésében elájult. Ezután kézen fogva elindultunk a villamosmegálló felé, de sokan voltak, és a nagy tolongásban elszakadtunk egymástól. Azóta keresem őt.
Eszembe jut egy régi ismerősöm, aki abban a lakásban él, ahol régebben Domján Edit lakott. ´ mesélte, hogy alkalmanként megjelenik nála az egykori táncdalcsillag. Mindig esténként jön, neszez egy kicsit, tekergeti a rádió állomáskeresőjét. Nem énekel, nem hőzöng, nincs vele semmi baj. Viszont ha világosság támad, azonnal menekülőre fogja, és az isten sem tudja megállítani.
