Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

  • 2003. február 27.

Egotrip

Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.
Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.

Nem szabad, mondta, nem szabad - már megint kihez is beszélek -, nem szabad arra gondolnom, gondolta, hogy megőrülök, hogy perceken belül rosszul leszek, és amikor erre gondolt, már lüktetett is az ér a homlokán, bekapcsolt a légszomj, indultak a meleg áramlatok, mint ilyenkor mindig, agytól a bokáig, ahogy kell, gyorsan futó hullámokban, ütemesen. Igen, ez az, bólintott egy aprót, ilyen hát az összeomlás, hiába csinálom, a szakma veteránja, egy fél éjszakája: mégiscsak bekövetkezett. A legkevésbé sem állítható persze, hogy meglepődött volna, nem kívánt úgy tenni, mint aki sosem látott még ilyet, ám ezúttal valahogy keményebbnek tűnt a téma - esély sem látszott rá, hogy a dolgon valaha is túl legyen. Kegyetlenül fázott, a víz meg, érzékelte, folyik róla; a szíve kalapált, egész testében remegett. Kiáltani kéne valakinek. Hogyne, hogy kihívják a mentőt, meg halálra rémüljenek. Hullámzott és forgott vele az egyre inkább ravatalnak érzett kerevet. Megfogta a háttámláját, mintha avval megállíthatná. Erőnek erejével kapaszkodott bele. Ahogy ilyen esetekben egy emberbe kellene. Ha lehetne még. De nem lehet. Elfogytak a tartalékok. Fel lett élve a fedezet. Régóta világos volt, egyedül kell ezt a meccset lejátszania. Ezeket az éjszakákat túlélnie. A történetet elvágnia (gyógyszer, penge, vonat, gáz, kötél) vagy kikerekítenie (gyógyulás, boldogság, felvirradó új nap, ilyenek). Ahogy én itt, a gép előtt, ő sem számíthatott senkire. A szorongás egyéni küzdősport. Egyszemélyes vállalkozás a halálfélelem. Ha vannak is kivételek, azok mindig átmenetiek: hosszú távon nincs rá mód, hogy átruházzuk, megosszuk a ránk mért terheket.

Amik hát most, per pillanat - mint az látszik - meglehetősen nehezek, de tessenek megnyugodni, hátradőlni a fotelben kényelmesen: hamarosan fordítok a kormánykereken, oszt´ lesz móka, kacagás, minden, amire vágyni tetszenek, csak ezen az éjszakán jussunk túl valahogy, mert itt van nekünk ugye ez a nehéz sorsú gyerek - hogy úgy mondjam: kikaptuk rendesen -, és maguk sem kívánhatják, hogy magára hagyjam - csupán hogy röhögjünk - ott a kereveten; nem lenne méltányos, hogy még én se törődjek vele, nem beszélve arról, hogy ezáltal homályban hagynám Önök előtt a végkifejletet. Mindazonáltal újfent megígérem: sietek, hiszen a legmélyebb személyes érdekem fűződik ehhez - láthatják, most is szét kellett beszélnem a történetet, hogy a fájdalom, a pánik nehogy azon nyomban az 1-es villamos alá vigyen.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.