Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2003/8. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.

Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.

Nem szabad, mondta, nem szabad - már megint kihez is beszélek -, nem szabad arra gondolnom, gondolta, hogy megőrülök, hogy perceken belül rosszul leszek, és amikor erre gondolt, már lüktetett is az ér a homlokán, bekapcsolt a légszomj, indultak a meleg áramlatok, mint ilyenkor mindig, agytól a bokáig, ahogy kell, gyorsan futó hullámokban, ütemesen. Igen, ez az, bólintott egy aprót, ilyen hát az összeomlás, hiába csinálom, a szakma veteránja, egy fél éjszakája: mégiscsak bekövetkezett. A legkevésbé sem állítható persze, hogy meglepődött volna, nem kívánt úgy tenni, mint aki sosem látott még ilyet, ám ezúttal valahogy keményebbnek tűnt a téma - esély sem látszott rá, hogy a dolgon valaha is túl legyen. Kegyetlenül fázott, a víz meg, érzékelte, folyik róla; a szíve kalapált, egész testében remegett. Kiáltani kéne valakinek. Hogyne, hogy kihívják a mentőt, meg halálra rémüljenek. Hullámzott és forgott vele az egyre inkább ravatalnak érzett kerevet. Megfogta a háttámláját, mintha avval megállíthatná. Erőnek erejével kapaszkodott bele. Ahogy ilyen esetekben egy emberbe kellene. Ha lehetne még. De nem lehet. Elfogytak a tartalékok. Fel lett élve a fedezet. Régóta világos volt, egyedül kell ezt a meccset lejátszania. Ezeket az éjszakákat túlélnie. A történetet elvágnia (gyógyszer, penge, vonat, gáz, kötél) vagy kikerekítenie (gyógyulás, boldogság, felvirradó új nap, ilyenek). Ahogy én itt, a gép előtt, ő sem számíthatott senkire. A szorongás egyéni küzdősport. Egyszemélyes vállalkozás a halálfélelem. Ha vannak is kivételek, azok mindig átmenetiek: hosszú távon nincs rá mód, hogy átruházzuk, megosszuk a ránk mért terheket.

Amik hát most, per pillanat - mint az látszik - meglehetősen nehezek, de tessenek megnyugodni, hátradőlni a fotelben kényelmesen: hamarosan fordítok a kormánykereken, oszt´ lesz móka, kacagás, minden, amire vágyni tetszenek, csak ezen az éjszakán jussunk túl valahogy, mert itt van nekünk ugye ez a nehéz sorsú gyerek - hogy úgy mondjam: kikaptuk rendesen -, és maguk sem kívánhatják, hogy magára hagyjam - csupán hogy röhögjünk - ott a kereveten; nem lenne méltányos, hogy még én se törődjek vele, nem beszélve arról, hogy ezáltal homályban hagynám Önök előtt a végkifejletet. Mindazonáltal újfent megígérem: sietek, hiszen a legmélyebb személyes érdekem fűződik ehhez - láthatják, most is szét kellett beszélnem a történetet, hogy a fájdalom, a pánik nehogy azon nyomban az 1-es villamos alá vigyen.

publikálva
2003/8. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk