Az úri osztály
Dejan Petrovic apja is, a nagyapja is régiségkereskedő volt. 1946 áprilisában az apjának tudtára adták, hogy az úri osztály nem fosztogatja többé a szegény proletárt. Dejan Petrovic biztos volt benne, hogy ebbe halt bele az apja, meg abba, hogy belőle közönséges házmester és piktor lett. A régiségkereskedésbe ugyanis a kommunista nők jótékonysági egyesületét költöztették be, az egyik asszony megszánta, és megígérte, hogy majd intézkedik. Halála előtt az apja az ágya alá rejtette Karadjordjevic király aranykeretes fotóját és meghagyta a fiának, hogy ezzel kezdje az új életet. A fiú pedig nem merte bevallani az apjának, hogy a kommunista asszonyok irodáját takarítja, hiszen az öreg biztosan kitagadta volna, mert összeszűrte a levet a kommunistákkal. ´ pedig kuporgatott egy életen át, és időnként vett néhány öreg bútordarabot.
Azok a nők nem becsülték az egykori régiségkereskedést. Hiába hajtogatta Petrovic, hogy ki kellene meszelni, őket a falra kiakasztott fotók foglalkoztatták. Először Lenin, Sztálin, Tito, Kardelj, Rankovic és Bakaric fényképe díszelgett a falon, aztán lekerült Sztálin, amit ő kihasznált arra, hogy meszelni kellene. Az elnök asszony a fejéhez kapott. "Úgy van", mondta, "nyoma se maradjon". A bekeretezett fotót Petrovic Karadjordjevic aranykeretes fotója mellé rejtette.
Dejan Petrovic saját kezével meszelte át az irodát. Ahol Sztálin lógott, azt kétszer-háromszor. Ezután sokáig nem volt meszelés. Később csendben lekerült Lenin, majd Rankovic, s végül majd Kardelj is. Erre sikerült új meszelést kiharcolnia. A képeket Karadjordjevic és Sztálin mellé rejtette. Biztos üzlet lesz, ha már ennyire cserélgetik őket. Később már csak Tito maradt a falon. Pár év múlva már a kommunista asszonyok sem jártak az irodába. Egyikük elárulta, hogy megszűnt a segélyszervezet. Az iroda egyre dohosabb lett, nem is csoda, hiszen egyedül Petrovic lépett be néha, és magányosan bámulta az elárvult Titót a falon. Amikor Tito meghalt, majdnem az egész éjszaka az ő arcát nézegette. Becsomagolta a fotót, és gondosan a többi mellé rejtette.
Pár év múlva nagy dörömböléssel verték az ablakát. Állig felfegyverzett sihederek voltak, pecsétes papírt lobogtattak, azt mondták, ők a Fekete Sasok. Berontottak az irodába, és rajszögekkel nagy, színes Milosevic-fotót tűztek ki a falra. "´ a mi vezérünk." Este egy teherkocsi érkezett, és megtömték a régiségkereskedést puskákkal és lőszerekkel. Később egy tankkal jelentek meg, amit napokig otthagytak a háza előtt. Aztán nagy káromkodással elhajtották. Vitték, hozták a fegyvereket, éjszaka ittasan lövöldöztek. Majd megmutatjuk a horvát fasisztáknak, ordították.
Tartott ez vagy öt-hat évig, aztán egyszer csak elmaradtak a Fekete Sasok. Egy nap azonban váratlanul megjelent a parancsnokuk. "Jó hírt hozok", mondta vigyorogva. "Beköszöntött a szabadság. Visszaszolgáltatjuk a vagyont, amit a kommunisták elraboltak. Tegnap visszaadtuk a királynak a kastélyát. Te is visszakapod a régiségkereskedést, de csak egy feltétellel: értékesítsd a puskákat és a lőszert. Tőlem függ, hogy aláírom-e a pecsétes papírt vagy nem. Természetesen a pénz engem illet, hiszen az életemet kockáztattam értük."
"Én csak a bútorokhoz, az aranyhoz, ezüsthöz és a festményekhez értek", ellenkezett Petrovic. A Fekete Sas az asztalra csapott. "Majd kioperálom belőled ezeket az úri nyavalyákat. Az a kérdés, hogy igazi szerb vagy-e vagy nem. Mert ha nem, akkor nem kapod vissza az üzletet." Petrovic némi töprengés után rábólintott, mert teljesíteni akarta apja utolsó kívánságát.
Kimeszelte az üzlethelyiséget, kirakta azokat a régi bútorokat, amelyeket összekuporgatott pénzéből negyven éven keresztül vásárolt. Szépen elrendezte a puskákat, az ágy alól előszedte a fotókat. Ott álltak szép sorjában: Karadjordjevic király és Tito, Lenin és Bakaric, Sztálin és Milosevic. A képek néhány nap alatt elkeltek. Az arany evőeszközkészlet is meg a régi biedermeier karosszék is. Vette és árulta a Tito- és a Karadjordjevic-fotókat, de jól ment a Sztálin- meg a Lenin- is. Olcsón szerzett fényképeket a két híres háborús bűnösről, Mladicról és Karadzicról is, szép aranyozott keretekbe helyezte őket: az emberek szétkapkodták, néha naponta tíz is elkelt belőlük. A fegyvereket azonban csak mustrálták, mindegyik vevő azt állította, hogy van neki otthon jobb is. Ezekkel már nyulakra sem lehet vadászni. Hiába bizonygatta Petrovic, hogy bizony kiválóak, kipróbálták őket, megjárták a frontot, patinájuk van, mi kell még. Az egyik úr még a revolverét is előrántotta. "Fegyverünk van, most márt csak biedermeier szalon kell." Pár nap múlva megjelent a Fekete Sasok parancsnoka, és a pénzt követelte. Azt mondta, már csak egy hét haladékot ad.
Aznap este az ágyon ülve, éppen azon, amelyiken az apja meghalt, Petrovic leltárt készített. Összeadott, kivont, átszámolta a pénzt, de az adósságnak még a tizedére sem futotta. Számot vetett az életével. Visszasomfordált az üzletbe, felemelte a Tito-szobrot, amit egy híres művész készített. Ehhez fondorlatos módon jutott hozzá, egy központi bizottsági tagnak hála. Becipelte a szobájába, és elhelyezte az ággyal szemben. Nyögve a földre helyezte a szobrot, magára ráncigálta a pizsamát, majd összekulcsolta a kezét. "Ments meg engem, Tito elvtárs, mentsd meg az úri osztályt. Küldjél el hozzám egy jóságos kommunistát, aki sok pénzt fizet érted. Ments meg bennünket, de ha erre nem vagy képes, akkor mentsd meg ezt a boldogtalan népet." Vontatottan beszélt - mintha a végakaratát diktálta volna.
