De van itt még valami, piros szegéllyel egy fekete csomag. Rugdosom kicsit, mielőtt hozzányúlnék. Vastag kötet, több mint ezerötszáz oldal - Váci Mihály összegyűjtött művei. Lehajolok érte, fölütöm találomra. A vers címe: Két szegény fiatal. Hosszú és aprólékos, buta és szerencsétlen, éppen csak átfutom. Így ér véget: Szegény városi testvéreim, / keleten és nyugaton, - / meghagyták nektek a farmernadrágot / a gitárt és a tornacipőt, / hogy felrúgjátok vele / az erkölcsi világrendet. / így megengedik, / így ugyse sokat ér. / Szegény testvéreim! / Mentem utánatok / a nagyvárosok mélységeiben, / szomorúan, mert tudtam, / ha elmondanám nektek: / - szeretlek titeket! / Ti tagadnátok meg / engem legelőször. / De hiába riszáljátok előttem / szétfeslő farmernadrágban / modern feneketeket, / én tudom: / ti is rájösztök egyszer, / hogy vannak más fegyverek is.
Előbb röhögni kezdek, csak rutinból. Sokkal hitelesebb, ami utána következik, a keserű szánalom, a rossz érzés a gyomorban. Hatása ugyanolyan, mint a kapualjé, a szaga sem különb. Azt hajtogatom magamban, ez nem létezik. Persze nem a vers hat ennyire, ott azért még nem tartok, de arra jó, hogy előhívjon valamit abból vacak korból, a hatvanas évekből, amiről csak sejtéseim lehetnek. Mintha teljesen megbénultam volna, mintha egészen máshol volnék - ennél is szörnyebb helyszínen. Látom, ahogy lassan olvad a cukor, és a szögesdróttal körbefont gyártelep művelődési házában összecsendül két pohár, miközben zümmög a szavalókórus, és hullanak az oklevelek.
Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, és miért köszönök a szomszédnak. Fogalmam sincs, hogyan keveredhettem ilyesmibe.
Otthon több mint fél órát matatok a lemezes szekrényben, Barry Adamson Moss Side Story albuma (1988) következik. Mi másban bízhatnék ilyenkor, mint a szaxofon visításában, a dobsöprű lüktetésében, a vészjósló zongorafutamokban? Frottírtörülközőt dobok a tükörre, kihúzom a tévé dugóját, és igyekszem elviselhetetlenné tenni a hangerőt. Egy pillanatra látom magam kívülről. Egy kopott, külvárosi mozi páholyából figyelem a visszafogott ámokfutást, a mellettem ülő legendás konferanszié, ***, a korszak szelepe, megveregeti a vállam, és raccsoló hangján a fülembe súgja:
- Nocsak, hangulatba hozza magát a fiú.
Most újra idebent vagyok. A szoba katedrálissá tágul, teljesen megtöltik a népek. Egy gyufaszálat sem lehet leejteni, az összes jegy elővételben elfogyott, de a közönség jó. Felismernek, mosolyognak rám, bíztatnak, és hagynak egy keskeny folyosót, az oltárhoz vezet. Amikor kinyílik a templom ajtaja, és beszakad a fény, hason csúszva indulok az oltár felé. A feszület árnyéka olyan, mint valami célkereszt, arcpirító a rendezés, és még koránt sincs vége. Hosszú, fehér inget viselek, minden mozdulatomra egyre véresebb lesz, mégsem érzek fájdalmat, inkább megnyugvást és békét. A közönség azonban csalódik bennem, mert nem szól a dal, és nem pörög a dob, mindenki engem nevet, szénnel és csikkekkel dobál. Az oltáron, a kitépett szív éppúgy mozog, mint a partra vetett hal: tudom, sosem érem el, de nem bánom.
Váci Mihály is popsztár volt a maga idején, sőt. Akkora csillag volt, hogy óvodás koromban azt hittem, róla nevezték el a Váci utcát. Most még azt sem tudom, hogy élt-e valaha, csupán ezt a versét olvastam, máshonnan nézve: a szemetet. Becsületemre legyen mondva, nekem már el sem kellett felejtenem. Szegény gyorsabban kiment a divatból, mint a tviszt vagy a shake, mint Neményi Béla vagy az Adam and the Ants.
A születésnapom Mihály napján van. Egyszer talán együtt ünnepelünk.
Késő délután egy nagyságosan élvező nő hangjára ébredek. A szemközti ház ablaka tárva-nyitva, a függöny mint valami kísértet ki-bejár, hol az üvegre, hol a homlokzatra ragad: nem titok, abban a lakásban egy ordas ringyó él, igaz, eddig mindig lehúzta a redőnyt, ha dolga akadt. Most azonban az egész világ láthatja, hatalmas baszás kerekedik. Nem tudom nem nézni, teljesen lenyűgöz.
Arra gondolok, ha elbűvölten szemlélem más munkáját, az nem ugyanolyan-e, mint amikor a más szívében fakadt zenét élvezem? Ha önfeledten átadom magam a hangoknak, a ritmusnak, vajon tudnom kell, hogyan és miért készült? És ha tudom, akkor talán megértem?
