Legát Tibor: Pop

  • 2003. január 30.

Egotrip

Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.
Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.

De van itt még valami, piros szegéllyel egy fekete csomag. Rugdosom kicsit, mielőtt hozzányúlnék. Vastag kötet, több mint ezerötszáz oldal - Váci Mihály összegyűjtött művei. Lehajolok érte, fölütöm találomra. A vers címe: Két szegény fiatal. Hosszú és aprólékos, buta és szerencsétlen, éppen csak átfutom. Így ér véget: Szegény városi testvéreim, / keleten és nyugaton, - / meghagyták nektek a farmernadrágot / a gitárt és a tornacipőt, / hogy felrúgjátok vele / az erkölcsi világrendet. / így megengedik, / így ugyse sokat ér. / Szegény testvéreim! / Mentem utánatok / a nagyvárosok mélységeiben, / szomorúan, mert tudtam, / ha elmondanám nektek: / - szeretlek titeket! / Ti tagadnátok meg / engem legelőször. / De hiába riszáljátok előttem / szétfeslő farmernadrágban / modern feneketeket, / én tudom: / ti is rájösztök egyszer, / hogy vannak más fegyverek is.

Előbb röhögni kezdek, csak rutinból. Sokkal hitelesebb, ami utána következik, a keserű szánalom, a rossz érzés a gyomorban. Hatása ugyanolyan, mint a kapualjé, a szaga sem különb. Azt hajtogatom magamban, ez nem létezik. Persze nem a vers hat ennyire, ott azért még nem tartok, de arra jó, hogy előhívjon valamit abból vacak korból, a hatvanas évekből, amiről csak sejtéseim lehetnek. Mintha teljesen megbénultam volna, mintha egészen máshol volnék - ennél is szörnyebb helyszínen. Látom, ahogy lassan olvad a cukor, és a szögesdróttal körbefont gyártelep művelődési házában összecsendül két pohár, miközben zümmög a szavalókórus, és hullanak az oklevelek.

Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, és miért köszönök a szomszédnak. Fogalmam sincs, hogyan keveredhettem ilyesmibe.

Otthon több mint fél órát matatok a lemezes szekrényben, Barry Adamson Moss Side Story albuma (1988) következik. Mi másban bízhatnék ilyenkor, mint a szaxofon visításában, a dobsöprű lüktetésében, a vészjósló zongorafutamokban? Frottírtörülközőt dobok a tükörre, kihúzom a tévé dugóját, és igyekszem elviselhetetlenné tenni a hangerőt. Egy pillanatra látom magam kívülről. Egy kopott, külvárosi mozi páholyából figyelem a visszafogott ámokfutást, a mellettem ülő legendás konferanszié, ***, a korszak szelepe, megveregeti a vállam, és raccsoló hangján a fülembe súgja:

- Nocsak, hangulatba hozza magát a fiú.

Most újra idebent vagyok. A szoba katedrálissá tágul, teljesen megtöltik a népek. Egy gyufaszálat sem lehet leejteni, az összes jegy elővételben elfogyott, de a közönség jó. Felismernek, mosolyognak rám, bíztatnak, és hagynak egy keskeny folyosót, az oltárhoz vezet. Amikor kinyílik a templom ajtaja, és beszakad a fény, hason csúszva indulok az oltár felé. A feszület árnyéka olyan, mint valami célkereszt, arcpirító a rendezés, és még koránt sincs vége. Hosszú, fehér inget viselek, minden mozdulatomra egyre véresebb lesz, mégsem érzek fájdalmat, inkább megnyugvást és békét. A közönség azonban csalódik bennem, mert nem szól a dal, és nem pörög a dob, mindenki engem nevet, szénnel és csikkekkel dobál. Az oltáron, a kitépett szív éppúgy mozog, mint a partra vetett hal: tudom, sosem érem el, de nem bánom.

Váci Mihály is popsztár volt a maga idején, sőt. Akkora csillag volt, hogy óvodás koromban azt hittem, róla nevezték el a Váci utcát. Most még azt sem tudom, hogy élt-e valaha, csupán ezt a versét olvastam, máshonnan nézve: a szemetet. Becsületemre legyen mondva, nekem már el sem kellett felejtenem. Szegény gyorsabban kiment a divatból, mint a tviszt vagy a shake, mint Neményi Béla vagy az Adam and the Ants.

A születésnapom Mihály napján van. Egyszer talán együtt ünnepelünk.

Késő délután egy nagyságosan élvező nő hangjára ébredek. A szemközti ház ablaka tárva-nyitva, a függöny mint valami kísértet ki-bejár, hol az üvegre, hol a homlokzatra ragad: nem titok, abban a lakásban egy ordas ringyó él, igaz, eddig mindig lehúzta a redőnyt, ha dolga akadt. Most azonban az egész világ láthatja, hatalmas baszás kerekedik. Nem tudom nem nézni, teljesen lenyűgöz.

Arra gondolok, ha elbűvölten szemlélem más munkáját, az nem ugyanolyan-e, mint amikor a más szívében fakadt zenét élvezem? Ha önfeledten átadom magam a hangoknak, a ritmusnak, vajon tudnom kell, hogyan és miért készült? És ha tudom, akkor talán megértem?

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.