Legát Tibor: Pop

  • 2003. január 30.

Egotrip

Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.
Amikor belépek a kapun, zsebkendőt nyomok az orromra. Átgázolok a szeméthalmon, csirkecsontok roppannak a csizmám alatt, elázott, régi újságokba ragad a talpam, nem merek levegőt venni, nem merek a lábam elé nézni. A plafont bámulom, mintha a kopott mennyezeten ringatózó csupasz villanykörte is szaros lenne. A szemetest felborították, millió üvegszilánk ömlött a kőre, madártoll, narancshéj, egy marék haj - a szokásos, hétköznapi díszlet. Viszont a Moszkvics-sárvédőt elvitték.

De van itt még valami, piros szegéllyel egy fekete csomag. Rugdosom kicsit, mielőtt hozzányúlnék. Vastag kötet, több mint ezerötszáz oldal - Váci Mihály összegyűjtött művei. Lehajolok érte, fölütöm találomra. A vers címe: Két szegény fiatal. Hosszú és aprólékos, buta és szerencsétlen, éppen csak átfutom. Így ér véget: Szegény városi testvéreim, / keleten és nyugaton, - / meghagyták nektek a farmernadrágot / a gitárt és a tornacipőt, / hogy felrúgjátok vele / az erkölcsi világrendet. / így megengedik, / így ugyse sokat ér. / Szegény testvéreim! / Mentem utánatok / a nagyvárosok mélységeiben, / szomorúan, mert tudtam, / ha elmondanám nektek: / - szeretlek titeket! / Ti tagadnátok meg / engem legelőször. / De hiába riszáljátok előttem / szétfeslő farmernadrágban / modern feneketeket, / én tudom: / ti is rájösztök egyszer, / hogy vannak más fegyverek is.

Előbb röhögni kezdek, csak rutinból. Sokkal hitelesebb, ami utána következik, a keserű szánalom, a rossz érzés a gyomorban. Hatása ugyanolyan, mint a kapualjé, a szaga sem különb. Azt hajtogatom magamban, ez nem létezik. Persze nem a vers hat ennyire, ott azért még nem tartok, de arra jó, hogy előhívjon valamit abból vacak korból, a hatvanas évekből, amiről csak sejtéseim lehetnek. Mintha teljesen megbénultam volna, mintha egészen máshol volnék - ennél is szörnyebb helyszínen. Látom, ahogy lassan olvad a cukor, és a szögesdróttal körbefont gyártelep művelődési házában összecsendül két pohár, miközben zümmög a szavalókórus, és hullanak az oklevelek.

Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, és miért köszönök a szomszédnak. Fogalmam sincs, hogyan keveredhettem ilyesmibe.

Otthon több mint fél órát matatok a lemezes szekrényben, Barry Adamson Moss Side Story albuma (1988) következik. Mi másban bízhatnék ilyenkor, mint a szaxofon visításában, a dobsöprű lüktetésében, a vészjósló zongorafutamokban? Frottírtörülközőt dobok a tükörre, kihúzom a tévé dugóját, és igyekszem elviselhetetlenné tenni a hangerőt. Egy pillanatra látom magam kívülről. Egy kopott, külvárosi mozi páholyából figyelem a visszafogott ámokfutást, a mellettem ülő legendás konferanszié, ***, a korszak szelepe, megveregeti a vállam, és raccsoló hangján a fülembe súgja:

- Nocsak, hangulatba hozza magát a fiú.

Most újra idebent vagyok. A szoba katedrálissá tágul, teljesen megtöltik a népek. Egy gyufaszálat sem lehet leejteni, az összes jegy elővételben elfogyott, de a közönség jó. Felismernek, mosolyognak rám, bíztatnak, és hagynak egy keskeny folyosót, az oltárhoz vezet. Amikor kinyílik a templom ajtaja, és beszakad a fény, hason csúszva indulok az oltár felé. A feszület árnyéka olyan, mint valami célkereszt, arcpirító a rendezés, és még koránt sincs vége. Hosszú, fehér inget viselek, minden mozdulatomra egyre véresebb lesz, mégsem érzek fájdalmat, inkább megnyugvást és békét. A közönség azonban csalódik bennem, mert nem szól a dal, és nem pörög a dob, mindenki engem nevet, szénnel és csikkekkel dobál. Az oltáron, a kitépett szív éppúgy mozog, mint a partra vetett hal: tudom, sosem érem el, de nem bánom.

Váci Mihály is popsztár volt a maga idején, sőt. Akkora csillag volt, hogy óvodás koromban azt hittem, róla nevezték el a Váci utcát. Most még azt sem tudom, hogy élt-e valaha, csupán ezt a versét olvastam, máshonnan nézve: a szemetet. Becsületemre legyen mondva, nekem már el sem kellett felejtenem. Szegény gyorsabban kiment a divatból, mint a tviszt vagy a shake, mint Neményi Béla vagy az Adam and the Ants.

A születésnapom Mihály napján van. Egyszer talán együtt ünnepelünk.

Késő délután egy nagyságosan élvező nő hangjára ébredek. A szemközti ház ablaka tárva-nyitva, a függöny mint valami kísértet ki-bejár, hol az üvegre, hol a homlokzatra ragad: nem titok, abban a lakásban egy ordas ringyó él, igaz, eddig mindig lehúzta a redőnyt, ha dolga akadt. Most azonban az egész világ láthatja, hatalmas baszás kerekedik. Nem tudom nem nézni, teljesen lenyűgöz.

Arra gondolok, ha elbűvölten szemlélem más munkáját, az nem ugyanolyan-e, mint amikor a más szívében fakadt zenét élvezem? Ha önfeledten átadom magam a hangoknak, a ritmusnak, vajon tudnom kell, hogyan és miért készült? És ha tudom, akkor talán megértem?

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.