Régóta nem jutott eszembe ez a rokon, holott már jó ideje minden este ilyesféle sóhajtással teszem le az újságot. A minap azonban mégiscsak elõástam öreg furulyámat, kíváncsi voltam, egyáltalán el tudnék-e még játszani minden újságolvasás után egy népdalt, lehet-e számomra vigasz? Sokszor melléfogtam, de azért többé-kevésbé ment a dolog. Én élveztem, a szomszédok talán kevésbé, de nem szóltak.
Igazságtalan leszek, mind mindig, amikor valakinek betelik a pohár. Az utolsó csepp nem tehet róla, hogy éppen õ az utolsó csepp, hiszen amúgy semmiben sem különbözik az elõzõ cseppektõl. Most az utolsó cseppet egy parlamenti ülés jelentette. Annak a törvénynek a módosításáról volt szó, amely szerint az európai parlamenti választásokra szavazatszámláló pártdelegáltakat kellett volna küldeni minden külföldi országba. A teljes sztorit nem írom le, nyilván emlékszik még rá mindenki. Abszurd történet persze, de ettõl még nem vettem volna elõ a furulyát, annál én már sokkal edzettebb vagyok. A végkifejlet egy jelentéktelen mozzanata azonban jobban megrázott a kelleténél.
Úgy alakult, hogy egy ember hiányzott a parlamenti többséghez, amely megszavazhatta volna az immár mindenki által kívánt törvénymódosítást. Öt maszopos képviselõ nem volt jelen: négy kórházban, egy (a külügyminiszter) külföldön. Az ellenzék nem nyomott gombot, amivel ezúttal nemcsak általános nemtetszését fejezte ki, hanem érvénytelenné is tette a szavazást. Egy idõre felfüggesztették az ülést, végül sikerült még egy szocialista képviselõt elõteremteni. Megtörtént a szavazás, a világ rendje helyreállt, a többség érvényesítette akaratát (amely ellen ez esetben a kisebbségnek sem volt komoly kifogása).
Látszólag semmi különös nem történt. Mégis szíven ütött, hogy tényleg ez lenne a dolgok normális rendje? Mi történt volna, ha az ellenzék tesz egy gesztust? Kijelöl egy embert, aki megnyomja a gombot és nemmel szavaz. Mondjuk a legidõsebb vagy a legfiatalabb, mindegy, csak nyilvánvaló legyen, hogy nem tévedésrõl van szó, nem is árulásról, hanem gesztusról. Az eredmény ugyanaz lett volna, csak nem kellett volna egy embert a kórházból kirángatni. A kórházakban nem maszoposok vagy fideszesek fekszenek, hanem betegek.
Itt egy olyan gesztus elmulasztásáról van szó, amely valójában nem is az ellenfélnek, hanem egy beteg embernek szólt volna. Emberi és nem politikai gesztus, amelynek azonban az adott helyzetben komoly politikai súlya lett volna. Az ilyesmire mondjuk, hogy felírjuk korommal a kéménybe. A kéménybe korommal írt szöveg ugyan nem jogalap, néha mégis súlyosan esik a latba az ítélethozatalkor.
Most egy olyan érvet hozok fel, amit nem tudok bizonyítani. A két évvel ezelõtti választások elõtt ment a huzavona, Medgyessy meghívta vitára Orbánt, Orbán Medgyessyt, kölcsönös sértegetések közepette. Nos, ekkor mondtam én azt, hogy aki elmegy a másik vitájára, az nyer; ha pedig egyik sem megy el, akkor a Fidesz, simán. Medgyessy végül elment. Alulmaradt retorikában, kiállásban, felkészültségben, fiatalságban, mindenben, amiben csak lehet. Mégis állítom, hogy ezzel a gesztussal nyerték meg a választást - bár ezt nem tudom egzaktul bizonyítani. Meggyõzõdésem, hogy a kéményekbe korommal felírt emlékeztetõk döntöttek - és a már régen felírtak mellett ez a friss darab nagyon sokat számított abban az éles helyzetben.
Mondom, igazságtalan vagyok. Véletlen, hogy éppen ez a kórházas történet volt az utolsó csepp számomra, lehetett volna a másik oldal valamelyik gesztushiányos húzása is; volt bõven. Íme egy példa a kormányzás mindennapjaiból: az esélyegyenlõségi miniszter az irodája elõtt fogadja a prostituáltak képviselõit, és ott szózatot intéz hozzájuk, ahelyett, hogy meghallgatná, mit akarnak mondani. Amikor pedig azok mégis megpróbálnak szóhoz jutni, "ne szakítsanak félbe" szavakkal visszavonul egyenlõ esélyeket nyújtó irodájába. Remélem, Brüsszelben kicsit empatikusabb lesz, nem kell majd szégyellni magam a viselkedése miatt. Elõre borítékolom: lesz, hogy kell, de errõl majd akkor. Ha netán mégsem, ígérem, négy év múlva írok egy hozsannázó cikket, és azt is ígérem, hogy örömöm õszinte lesz.
Most azonban elõttünk áll egy választás, ahol az európai parlamenti helyek csaknem három és fél százalékáról dönthetünk. Az EU számára a tét ennek megfelelõ: csekély. Nekünk is csak annyi, hogy lesz-e, aki eredményesen képviseli az országot Brüszszelben, de szerencsére mindegyik listán vannak ígéretes nevek is. A kampány inkább egy lehetõség: végre egyszer súlyos tét nélkül gyakorolhatnánk a gesztusok mûvészetét. Sajnos egyik pártról sem látszik, hogy élni akar ezzel a lehetõséggel.
Itt állunk egy választás elõtt, amikor a töketlen és a pofátlan között választhatunk, emellett van még a fejetlen és a szabad szemmel láthatatlan. Könnyen lehet, hogy két év múlva sem lesz más a helyzet, csak akkor a választás eredményeként ezek közül valamelyik kormányozni fog. Két év múlva azt fogjuk majd olvasgatni, amit most írunk fel korommal a kéménybe. Érdemes hát odafigyelnünk - azután, hogy szavazunk-e vagy sem, és kire, az most majdnem mindegy.
Irodalmi élményeinkbõl tudjuk, a régi háborúkban mindig volt valamiféle emberi kommunikáció a szemben álló felek, a lövészárok két oldala között. A totális háború és a totális rendszer újabb találmány, a huszadik században szökkent szárba, és szerencsére még abban a században ki is fújt. Ma már csak mi itt, az unió perifériáján õrizzük a lángot, de talán ideje lenne nekünk is változtatni. Az út az emberi gesztusokon át vezet, amikor az ellenfelet, sõt az ellenséget is sikerül embernek tekinteni, és ezt gesztusokkal ki is fejezni. Az eddigi választásokból láthatjuk, hogy nálunk az emberek fogékonyak az ilyesmire. Lehet, hogy tényleg ott a helyünk, ahol vagyunk.
