Egotrip

Nemrég megtekintettem két hatvanas évekbeli játékfilmet, a Szexuális játék és a Gimnazista gerillalányok címűeket, Adachi Masao alkotásait (az előbbi a termékeny új hullámos pornófilmes, a Nikkatsu-pinkek királya, Koji Wakamatsu társrendezésében készült). Adachi a noberu bagu (a japánban: nouvelle vague) közkatonája volt, még két-három, ma már elérhetetlen játékfilmje készült, írt forgatókönyvet a mozgalom vezérszamurájának, Oshima Nagisának, filmjei afféle japán változatai Makavejev-sensei filmjeinek, sex&politics&rock´n´roll. Csinált még egy kellemesen formabontó dokumentumfilmet Ryakusho Renzoku-Shasatsuma címen Nagayama Norio sorozatgyilkosról, akit első fokon halálra ítéltek harminc éve, a másodfok életfogytra enyhített, ezzel engedve utat írói próbálkozásainak (japán bestseller-szerző lett), majd a felsőfok ismét halál, a végrehajtás halasztást szenvedett, mert megnősült a börtönben, az idén a feleség elvált tőle, ki is végezték augusztus 1-jén hirtelen.

"Mi történt a hősökkel?" - kérdezte a The Stranglers úgy húsz éve, hogy Lev Trockij és Sancho Panza példáján illusztrálva kimondja: "Nincsenek többé hősök", ennyi volt. Hősök persze vannak, kérdés, felismeri-e őket koruk, és mit csinál velük az utókor. Mellszobor? Balzsam? Tömegsír? CD-ROM? Kommunista hősöknél pláne nehéz eldönteni, hogy a naiv, jóindulatú álmodozó harcost szeressük-e, aki "jót akart", de hát a csúnya körülmények/az imperializmus/a CIA/a többi elvtárs jól betett neki; avagy a véreskezű terroristát gyűlöljük-e, akinek a cél minden, az eszköz szentesített.

Harmincöt évvel ezelőtt októberben az amerikai hazardőrök korábbi kedvenc turisztikai célpontjának számító Kuba egy igen veszélyes politikai és hadügyi szerencsejáték gócpontjaként vonult be a történelembe. A globális hatalmi játéktól megrészegedett politikusok és színjózan racionalitással gondolkodó professzionális stratégák, illetve tudósok, mint a hadurak tanácsadói, egy hála istennek soha le nem játszott háborús konfliktus lehetséges forgatókönyveit írogatták. Az oroszok az "állítsuk meg az ellenséget a saját partjainál" jelmondatával jó úton haladtak, hogy Kubát a latin világ forróvérű forradalmárainak ideológiai laboratóriumává változtatott és a projekt sikerének elkönyvelhetően elszegényedőben lévő szigetországából atomnagyhatalommá változtassák, ami az amcsik érthető rosszallását váltotta ki. Egyrészt iszonyúan bosszantotta őket, hogy az egykori szórakoztatóipari központot a kommunizmus előretolt bástyájává alakították Fidelék, másrészt egy kicsit izgultak amiatt, hogy Miamitól - mint azt a rendszerrel elégedetlen kubai hazafiak néha a cápák étvágyának függvényében bebizonyították - egy autógumibelsőn is megtehető távolságra rakétasilók épültek. Szinte hihetetlen, hogy egy könnyen milliárdok sorsát befolyásoló háborús konfliktushoz vezető folyamatot a pókerből jól ismert stratégiák alakítottak, végül is szerencsésen, vagyis ahogy az angol a maga módján találóan hívja a hadgyakorlatot, játék háború (war game) volt az egész.

Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy ha valaki (többnyire férfiakról beszélünk) a vállra akasztható táska szíját a fején átvetve, úgymond, keresztben viseli, az igen pontos jele az önkéntesen vállalt szociális kivetettségnek, szimbolikus máshol levésnek, meg nem értettségnek. Kivételt képeznek itt a turisták, ám az ő esetükben is felismerhető bizonyos célzatosság: nevezetesen az ilyen-olyan táskákkal, vizespalackokkal, térképekkel és fényképezőgépekkel való felszereltetés révén adják tudtára a világnak, hogy ők a munkával töltött térből és időből (amelyet nem befolyásolnak menetrendek, térképek és amin nincs túl sok fényképeznivaló) kiszakadva, most éppen szabadidejüket töltik. A válltáska keresztben viselt szíja mint funkcionális szükségszerűség (azazhogy tényleg nehéz az a táska) a postások esetében mondjuk még elfogadható magyarázat, ám ha valaki más tűnik fel efféle módon hordott táskával (mely megjelenéshez rejtélyes módon gyakran társul sajátos kacsázó járás), szinte biztos, hogy szélsőjobb- és/vagy -baloldali aktivistával, hittérítővel vagy egy enyhébb fokú elmepatológiai kórisme tulajdonosával állunk szemben. (Hasonlóan konzekvens ruhaviselési szokásról csak a filmiparban dolgozó férfiak kapcsán tudunk megemlékezni, a segédvilágítótól a főoperatőrig szinte mindegyikük egy bizonyos ujjatlan, sok zsebes, kvázi-katonai mellényt hord, minden bizonnyal kell a sok zseb a rengeteg fénymérőnek.) E fent említett jellegzetes táskaviselés gyakran együtt jár egy sajátos nadrágviselési szokással is, nevezetesen az illető a szürke szövetnadrágot a köldökéig felhúzza és övvel marasztalja ott, mely övet a kelleténél két lyukkal szorosabbra csatol, így (ha véletlenül pocakosabb illetővel van dolgunk) azt a képzetet keltheti, hogy miközben komoran lengeti az aluljáróban a Keleti Arcvonal legfrissebb számát, testközépen elszorítva mindjárt kidurran. A táskaviselés e jellegzetes formájának okát keresve érdemes a postástáska nyomvonalán elindulni. (A politikai militánsok esetében az úgynevezett antantszíjra való utalás oly nyilvánvaló, hogy azzal itt most nem is foglalkoznánk.) Legyenek akár vékony füzetek vagy vaskos könyvek a táskában, bizonyára tartalmaznak gondolatokat valamely spirituális vezetőtől, és az ő szavainak rendkívüli súlyát, a büszkén vállalt nemes terhet hivatott jelezni a postás-módon hordott táska. E feltételezést fényesen igazolják azok a (teológushallgatónak tűnő, akit nem illet, kérem, ne vegye magára) fiatalok, akik fonálszálon függő szőrtáskát viselnek oldalukon a már említett módon, kísértetiesen emlékeztetve a népszerű bibliaillusztrációk és a jelentősebb vidéki vásárokon árusított szentséges tárgyú olajnyomatok apostolábrázolásaira. Tekintettel arra továbbá, hogy az említett módon még az erdőt-mezőt járó turisták hordják szütyőjüket, a postás-módon hordott táskák viselői jelzik, hogy ők már úton vannak, vagy legalábbis készen állnak a nagy útra, csak az az átkozott 61-es villamos jöhetne már, a másik irányba bezzeg már kettő is elment, de hát persze ezen nincs is mit csodálkozni, mert ez is csak az ő művük.

Ballagni befelé, be, a Klinikára, vinni egy kifejlett, méretes daganatot - az olyan, hogy próbálod megjegyezni az őszi fényeket, memorizálni a látványokat. Vágyakozás tárgyává lesz minden aktatáska, bot, esernyő, nejlonszatyor az 1-es villamoson: olyanokat vinni milyen jó lehet. Nincsen hát tovább, ennyi volt, mikulás, bevégeztetett. Bűnbánatot gyakoroltam nagy sietséggel két megálló között. Utolsó szalmaszálként abba kapaszkodtam, hogy mond az intézményben ez a név még valamit, s a hajdani kollégákra tekintettel nem lesz az átirányítás a felvételi osztályról a zsákba automatikus. Hogy valamivel árnyaltabban zajlik majd az ügymenet, nagy részvéttel, kíméletesen. Gyerekkoromban sok beteget láttam, mégsem volt ötletem, hogy kell viselkedni ilyenkor. Igaz, a fele tudatlan kölyök volt, pont, mint én, lázasan csengetett az anyjával éjszaka, a másik részük pedig meg volt halva, a magatartásminták terén így szintén nem segíthetett. Én vagyok köztük mégis a legnagyobb barom - a Bem téren ezt állapítottam meg -,tudja, hogy mi várja, oszt mégis halad, visz befelé egy komplett rákot, ahelyett, hogy menekülne, mint az őrült, Mikepércs felé. Megy az állat, jegyet lyukaszt, gonosz képpel méregeti a feltűnően egészséges utasokat, ficánkoló nagymamákat, erőtől duzzadó polgárokat, belém a kést, megy a barom, önkéntes alapon.

Egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik szerint nincs nemzetközibb dolog a nemzeti hevületnél, meg hogy valahol ez a sok jobbszél mind jól megvan egymással. Jó, én is leírtam ilyet, de ez baromság. Egyrészt pár éve német skinheadek jól megvertek magyar skineket azzal, hogy hülye magyarok, másrészt ugye a különböző népnemzetiek még saját népnemzetükön belül sem bírják egymás fiziognómiáját, végül gondoljunk csak bele, mennyi fejfájása lehet egy olyan derék, sokat látott öreg rasszistának, mint Jean-Marie Le Pen, ha egyszer ellátogat a lelkes, de borzalmas Ká-Európába, ahol mindenki, akivel kezet ráz, népnemzeti, tehát egyetért vele, tehát utálja az előző kézfogó népnemzetit. Nacionalista internacionálét szeretne Jean-Marie, ha jól emlékszem, még az "európai" jelző is felbukkan a szervezet nevében, talán épp egy kék színű eurozászló alatt konferenciázik majd a sok feszültségforrás; gondolom, a konferencia pogromszerű végkimenetelét csak a diplomatikus szikrontolmácsolás akadályozhatja meg.

Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

A hatalomért folyó harc át-alakul, amikor a tudásról való tudás válik a hatalom első számú forrásává.

A mártíromságnak új neve van: Simsa Péter. Az egészségbiztosítási önkormányzat exalelnöke, volt interjúalanyunk és cikktárgyunk, aki ellen a Népjóléti Minisztérium feljelentést tett, amiért különösen nagy értéket kezelt hűtlenül, és akinek a becsületére legyen írva, hogy legalább visszaadta mandátumát, ma már meghurcolt mártírnak látja magát, "az ország számára a csúnya-rossz tb-s bácsi lettem", mondja ez az ember a Népszabadságnak, mivel "aránytévesztésnek és alapvető torzításnak" tartja néhány pár száz milliós kis szir-szar ügy felfújását. Ez az aránytévesztett ember az interjúban egy árva szót nem szól Wesselényi utcai ingatlanról, CM klinikáról, alapítványnak szétosztott kilencmillióról, ilyenekről, nem. Ez az ember politikai tényezőként, a Semmi Se Ciki Mozgalom szerves részeként (klubtagok: Nyers Rezső, Lusztig Péter, Nikolits István, Baja Ferenc; elnök: Horn Gyula) a politikai filozófia területére is keveredik a talán nem véletlenül legnagyobb napilapban, esélyt kapva arra, hogy kifejthesse Montesquieu egyedülállóan alapos revízióját a hatalommegosztás tárgyában.

Aki csak egyszer is betette a lábát a néhai Gresham-kaszinóba, az már tudhat valamit az ázsiaiak játékszenvedélyéről. A pesti vendégkör nagy része az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kolónia tagjaiból verbuválódott.

A keszeg a macskának megy, az apraja, azok a snecik meg a tyúkoknak, pontyra meg várhat az ember, pedig az elmúlt három hónapban majd´ mindennap kijövök ide, de ponty nem jön, ebben a nagy kapitalizmusban csak viszik a halat a Balatonból, bele meg semmit. Tudja, mennyibe kerülne a halasítás, hogy elérje az ezerkilencszázkilencvenes szintet? Tizenötmilliárd, uram.

Hűvös szelek járnak, cinegemadár, meg minden, ami kell. Apám ilyenkor ült le az ablak elé, s kezdte el mérhetetlen türelemmel várni a tavaszt. Hogy teljen a nap - és én se unatkozzak -, mind gyakrabban vitt be a hétvégeken megnézni a halottakat; hány lakossal lett péntek óta Miskolc kevesebb, hogyan alakul a hétfői ügymenet. A hűtőkamra vasajtaja, amikor kinyílik, s bent az a csönd, hétévesen. Azóta lépek úgy be mindenhova nyilván, mint ahogyan Vágó István a porondra bejön.

Az ember és az állat közti bonyolult filozófiai különbség egyik fontos aspektusa, tűnődöm a Deák téri aluljáróban, hogy állatokkal jobb az üzletmenet, és kedélyesebb a kuncsaft, ha koldulásról van szó. Először a hölgy jelent meg és telepedett le a metrólejárat oldalában két bizonytalan fajtájú, de hatalmas kutyával: "Kedves emberek! Nem bírom fizetni a kertes ház bérleti díját, pedig mi összetartozunk!" Úgy vettem észre, nagy sikere van. Mindenki érteni vélte a problémát, a szívügyet, megvakargatta a lomhán heverő, béketűrő kutyákat, és adakozott. Azután a kiskutyás bácsi jött, többhetes borostával és néhány családtaggal. Az unokák elfoglalták magukat a kiskutyákkal, s határozottan vidám összkép kerekedett ki; aluljárói piknik koldulással egybekötve. Láttuk, hogy az élet szép, hangos és vidám, mint a vaksi kiskutyák és fogorvosra szoruló unokák találkozása az aluljáróban, és fizettünk. Ha az ember állatoknak ad, szívesen adakozik, elcseveg az adománygyűjtővel, mosolyog. Állatoknak adakozni mégsem olyan kínos. A Deák tér marketingstratégiái a Moszkva teret még nem érték el: ott nyúzott gyerekek álldogálnak vagy fekszenek szemlesütve, komor szülők oldalán. Az ő stratégiájuk az emberi szenvedés, szívbaj, cukorbetegség, megfizethetetlen orvosság, munkanélküliség, éhező gyerek. Az emberi szenvedés élőben nem kelendő árucikk. Fényképen talán. Szívem szerint odamennék az unszoló tekintetű szülőhöz: nézze, fogjon néhány fényképet a gyerekről, és bízza a koldulást a krisnásokra, akik a maguk kizökkenthetetlen derűjét professzionális ügynöki retorikával ötvözik. Vagy menjen az önkormányzathoz, a Máltai Szeretetszolgálathoz, Iványi Gáborhoz, mit tudom én - hát csak van megoldás! Erre a nyers és fitogtatott szenvedésre nem vagyunk vevők. A gyerekeknek meg különben is iskolában a helyük. De nem megyek oda. Egyrészt nem merek, és másrészt sem merek. Az emberi megaláztatás és a szenvedés kényes dolog még legtalmibb formájában is. Nem is a szenvedésről akarok itt morfondírozni, hanem az emberről, a kutya legjobb barátjáról.