"Mi történt a hősökkel?" - kérdezte a The Stranglers úgy húsz éve, hogy Lev Trockij és Sancho Panza példáján illusztrálva kimondja: "Nincsenek többé hősök", ennyi volt. Hősök persze vannak, kérdés, felismeri-e őket koruk, és mit csinál velük az utókor. Mellszobor? Balzsam? Tömegsír? CD-ROM? Kommunista hősöknél pláne nehéz eldönteni, hogy a naiv, jóindulatú álmodozó harcost szeressük-e, aki "jót akart", de hát a csúnya körülmények/az imperializmus/a CIA/a többi elvtárs jól betett neki; avagy a véreskezű terroristát gyűlöljük-e, akinek a cél minden, az eszköz szentesített.
Az első kategóriába nem passzol a már említett Trockij, lévén tömeggyilkos is (Kronstadt) meg antibürokratikus áldozat is (Sztálin jégcsákánya), a másodikból meg kilóg Ulrike Meinhof (intelligens, önelemző kommunista gyilkos), valamint Che Guevara marxista orvos a kubai és bolíviai őserdőkből, aki megöletése után feltámadt, hogy bevonuljon a nyugat-európai középosztálybeli diákszobák falára plakát formájában. Most pedig itt a kerek évforduló: harminc éve öltek meg egy mítosszá stilizált harcoló kommunistát.
Azt írja a Népszabadság, hogy Che-kávé, -óra, -póló, -könyv, -film adja el magát a latin kontinensen; jól kárörvendhetnek a McWorld-ellenes szocio- és egyéb lógusok. Gerilla-shopping: "Megfőzzük Önnek kedvenc forradalmárát." "Ötvenhét Oscar-díjra jelölve: Che - A Film." A főszerepben nyilván a szintén halott River Phoenix, hogy élethű legyen. A baj persze nem ez, hogy aljas pénzemberek kiárusítják a Che-mítoszt, igenis legyen minden eladható, ami szent. A baj az, hogy a Che-póló meg a Che-swatch elfedi: mitől hős tulajdonképpen a halott argentin? Miből táplálkozik valakinek a mítosza: az életéből vagy a halálából? A céljaiból vagy az eszközeiből? Abból, hogy nem tűrvén balsorsa nyűgét s nyilait, kiszáll tenger fájdalma ellen, és hatalomra segít Kubában egy Castrót? Majd utána a diktatúra minisztere lesz, vagy ami ennél is súlyosabb: Moldova-naplóhős?
A hősi státus nagyon relatív. Anélkül, hogy egy pillanatig is menteném az egykori dél-amerikai fasisztáknak szóló CIA-támogatást: rossz belegondolni, mekkora pusztítást végzett volna az amúgy is lerobbant latin/indián civilizáció maradékában az az egyenlősítő eszme, amelyért szegény Che harcolt - apró utalásként álljon itt a perui Fényes Ösvény népirtó munkássága vagy akár a mi saját ká-európai negyven/hetven évünk. Ilyen ideológiát vagy csak véres eszközökkel lehet megvalósítani, vagy sehogy, ha tehát az ember nekilát, akkor maga is közönséges Batistává, Pinochetté, Rákosivá, Kádárrá válik. Ez az egyik rossz. A másik rossz, hogy az embert ellenségei lelövik, még mielőtt sikerrel járna, akkor viszont mítosz lesz belőle, és kávé, póló és óra, durvább esetben hollywoodi forgatókönyv. Kérdés az is, mi lesz Che bebalzsamozott kezével, amit megölése után a CIA amputáltatott; a kéz húsz éve valami teljesen rejtélyes módon Budapesten át jutott el Castróhoz. Havannában nyilván bevezetik majd a Szent Bal-körmenetet, és aki nem lép egyszerre, nem kap kenyérjegyet a vén szivartól.
Nem mindegy persze, melyik hősből milyen tárgy lesz. Van, akinél elég a plakát meg a kávé. Marxnál megteszi a londoni fejszobor. Nietzsche és Kafka állandó értelmiségi pólódíszek. Teréz anyáról nyilván gyorsétkezdét fog elnevezni egy délalbán hamburgerlánc. Diana hercegnőből előbb-utóbb tamagocsi lesz: "Etess meg!" - csipogja majd időnként, vagy "Vigyél a Ritzbe!", netán "Vezess lassabban!" - ez lesz az utolsó, amit mond. Utána újat kell venni.
