Ilyés Márton: Ingyenebéd

Taxiómák

  • Ilyés Márton
  • 2004. május 27.

Egotrip

Bizonyára mindenki látott már kisgyereket, ahogy toporzékolva próbálja rávenni szüleit: vegyenek neki valamit, mondjuk vattacukrot. Az ilyen gyerekek meglehetősen érzéketlenek szüleik érveire, netán anyagi lehetőségeire. Egy fejlett társadalomban viszont éppenséggel el lehetne várni, hogy a szereplők, érdekcsoportok tudatában legyenek: érdekeik nem egyenlőek a közjóval, és gátlástalan érvényesítésük többnyire mások érdekeit sérti.

 

Az utóbbi hetekben több sajtóorgánumban is felbukkantak a taxisok, és azt állították: Budapesten túl sok a taxi, áldatlan állapotok uralkodnak, egymás árai alá kell ígérniük, hovatovább nem tudnak "tisztességesen megélni" a szakmát komolyan vevõk. (Arra a minap megjelent felmérésre, miszerint a csatlakozó közép-európai országok fõbb városai közül Budapesten a legdrágább a taxi - akár két-háromszorosan is -, érdekes módon nem reagáltak.)

Kérem szépen, nem lehetne egy kicsit diszkrétebben nyomulni államilag szavatolt jövedelemátcsoportosításért? Vajon komolyan azt gondolják a személyfuvarozók, hogy az átlagos újságolvasó majd felsóhajt: tényleg, tessék már az államnak rendezni szegény taxisok sanyarú helyzetét, mert szívesen várnék tovább a megrendelt taxira, és többet is szeretnék fizetni érte, tehát le az árversennyel? Ha ezt gondolják, az ijesztõ, ha meg nem, az azt jelenti, hogy a sajtó közönsége teljességgel érdektelen a számukra, és a média csak olcsó fórumként szolgál az állam és az érdekcsoportok közötti üzengetésre.

Márpedig úgy látszik, a taxilobbi - érveik minõségének ellenére - sikerrel jár. Egy törvényjavaslat hatósági árassá tenné a taxiszolgáltatást (eddig csak a maximum volt meghatározva). A párhuzamosan felmerült "drosztrendelet" pedig - amely meghatározná azon helyek számát, ahol taxi állhat - közvetett módon korlátozná a taxik számát a fõvárosban. A taxisok úgy vélik, ez nem elég: szerintük taxiengedélyt kell adni a jelenlegi taxisoknak, és be kell fagyasztani az újak kiadását - hogy szó szerint idézzem Horváth Pált, a taxisszervezetek képviselõjét, "új engedélyeket csak kihalásos alapon adjanak ki". Így - állítják - néhány év alatt kialakulna a fõvárosi taxik "optimális" száma (szerinte ez 4400, a jelenlegi 5840 helyett). Persze létezik igazságosabb és társadalmilag hatékonyabb módja is annak, hogy a piaci szereplõk számát korlátozzuk. Például az igénylõk idõközönként újra megvásárolhatnák a korlátozott számú engedélyeket, és a kereslet alakítaná ki az engedély árát. Így "bárki" beléphetne a piacra, aki hatékonyabban működik, vagy megelégszik alacsonyabb bevétellel, netán van valamilyen kreatív ötlete a vevõk elcsábítására. Igaz, ami igaz, ez hasonlítana a kaotikus piacra (pfuj!), s így nem is csoda, hogy az újkori céhrendszert megálmodó Horváth Pálnak a taxiengedélyek örökös joggá tétele a legmegfelelõbb. Miért is ne: találjunk föl a korábbi tervgazdaságnál is jobbat, és bízzuk a termelõre a kereslet-kínálat adminisztratív szabályozását! Mondja meg a bányászok szakszervezete, hány bányász legyen az országban, a Mol azt, hány versenytársa nyithasson benzinkutat, az élelmiszer-ipari dolgozók pedig határozzák meg végre, mit és mennyit ehetnek a fogyasztók. (Elsõ lépésben tiltsuk meg rögtön, hogy valaki Reggeli Italt adjon el annak, aki azt szereti!) Ezután kössük engedélyekhez, ki milyen szakmát ûzhet, és azokat csak kihalásos alapon lehessen megújítani! Le a piaccal! Hurrá!

Hogy is nézne ki a taxisok által elképzelt rendszer?

Ha magas a hatóságilag kötelezõ taxitarifa, akkor sokan akarnak taxizásba fogni. Ezt elkerülendõ kell kizárni az újonnan belépõket, azért, hogy extrajövedelem csapódhasson le a privilegizált szerencséseknél. Ha túl alacsonyra sikeredik a hatósági ár, mindenki menekül a piacról, és elõáll a "kevés, de igénytelen taxi" szindróma. De ne álszenteskedjünk a "ha már szabályozunk, hogyan lehetne azt igazságosabban, társadalmilag hatékonyabban" kérdéssel. Az igazi kérdés ugyanis, hogy van-e egyáltalán szükség bármiféle szabályozásra. Komoly érv az "igen" mellett nem merült fel, ami nem is véletlen: a taxi klasszikusan jól mûködõ versenypiac. A felesleges adminisztratív akadályoktól eltekintve bárki könnyen beléphet és ki is vonulhat onnét. Értelmezhetetlen az az állítás, hogy "túl sok a taxis". Ha tényleg vérlázítóan alacsony a taxisok jövedelme, tessék bezárni a boltot, és gyorsan helyreáll a taxik "megfelelõ" száma. (Tavaly a versenytanács egyébként megbüntette a taxitársaságokat, mert összehangolva emelték áraikat. A magas budapesti tarifák okát talán érdemesebb errefelé keresni. A kartellezés veszélye természetesen annál erõsebb, minél kevesebben vannak, és minél kevésbé cserélõdnek a piacon aktív szereplõk: mint látható, az új szabályozás pont ebbe az irányba mutat.)

Mégis sikerült politikust találni a fogyasztók megkárosításának ötletéhez. Vajon miért? Butaságot vagy korrupciót nem szükséges feltételezni. Egyszerûen csak a taxisok hangosak, nagy nyilvánosság elõtt toporzékolnak, és a szolgáltatást használóknál kisebb, jobban szervezhetõ csoportot alkotnak. Ők erõsen érdekeltek az új szabályozásban, míg a fogyasztók egyenként szinte észre sem veszik az áremelést. Ha kellemetlen is számukra a drágább taxi, akkor sem fogják az önkormányzatot okolni. A jövõben persze a mesterségesen feltuningolt értékû engedélyekért a jelenleginél több pénzt szedhet az önkormányzat, hisz a taxiengedély extrajövedelemhez ad belépõt - a drosztrendeletnek ez a lényege. A taxisok és a szabályozás megalkotói osztozhatnak a fogyasztóktól elvont többletjövedelmen: a felvázolt szabályozás gyakorlatilag egy rejtett adó bevezetését és abból egy szakma részleges támogatását jelenti. A törvényt beterjesztõ önkormányzat a vattacukorárus, aki simogatja a toporzékoló kis taxisok fejét, miközben az orruk elõtt illegeti a vattacukrot.

Külön érdekessége az esetnek, hogy a szabályozási javaslat beterjesztõje a magát liberálisnak mondó párt (egyébként fõvárosi önkormányzatot képviselõ) tagja, mely nem pont a "hatósági árak, adminisztratív piacra lépési korlátok" gazdaságpolitikai csomaggal kampányol. Ám az ördög már megint a részletek között szalonnázik, vágjunk egy újabb katonát neki. Magyarországon úgyis mindig a "toporzékoló lurkók" és a "vattacukorárusok" alakítják a gazdasági szabályozást.

(A gyerekektõl és a valószínûleg hatékony versenyben dolgozó vattacukorárusoktól ezúton is elnézést kérek.)

A szerzõ közgazdász, a Szabadlovas Közgazdász Egylet tagja.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.