A csajt megbaszta, seggbe baszta, leszopatta, feltétlenül ebben a sorrendben, majd adott neki ötszáz forintot, ami nagy pénz volt akkoriban, és elküldte a francba. Néhány órán át még szólt a rock, leginkább a Moby Dick (Led Zeppelin II, 1969), a rendészek hamar megelégelték. Az ország legjobb dobosa többszöri felszólításra sem "halkította le a rádiót", ezért rátörték az ajtót, de miután döbbenten tapasztalták, hogy a hangoskodó csupán egy Budapesti Honvéd feliratú atlétatrikót visel - alul semmit -, óhatatlanul megtorpantak. Ezt a pillanatot használta ki az ország legjobb dobosa. Támadásba lendült. Az elsõ rendésznek a szemét nyomta ki dobverõjével, a másodikhoz hozzávágta a tûzoltó készüléket, a harmadikkal megetetett egy "Szpartakiád" márkájú szovjet medicinlabdát, az éjjeli-õrt pedig megdobta az öntöttvas vécélehúzóval, amikor futni kez-dett a telefonhoz, hogy kihívja az uerhát. Az ország legjobb dobosát akkor látták utoljára. Azóta csak híre van, csupa állítólag.
Állítólag a Bakonyban, egy fa törzsében él, tövist és bogyót eszik, külsõre éppolyan, mint a remete a Rider-tarotban. Csak teliholdkor merészkedik elõ az odújából, lámpását a magasba emeli, és azt mormolja: "Bonzo." Odabent, a kis asztalkán John Bonham bekeretezett képe megmozdul, a gondosan kikészített kenyér és bor elfogy, majd beszámol egy hang, egy-kéét-egy-két-há-négy. Az ég dörögni, a Mária-szobor könnyezni kezd, összesereglenek az állatok, az igébõl ritmus kerekedik, ösztönös, mégis klaszszikus, primitív, de a legbonyolultabb. Persze a dal ugyanaz marad, az ország legjobb dobosának, ahogy Bonzónak is, teljesen kimaradt az elmúlt huszonöt év, az egyiknek csak a patak csobogása meg a róka sikolya, ahogy csontját töri a csapda, a másiknak talán harsonák, talán a pöttyös angyalok riadt neszezése a kályha körül: bármikor betoppanhat a fõnök, és számot kér.
Én a helyében biztosan nem a Moby Dicket választanám.
Az ország legjobb dobosa viszont engem választott, ne kérdezzétek, miért. Amikor becsuktam a szemem, és elzsibbadtam Swastika Girlstõl (Fripp & Eno: No Pussyfooting, 1973), megindult a film a homlokom belsõ vásznán.
De elõbb a szokásos õrület.
Kék színû cseppköveken másztam a magasba, de nem értem el a csúcsig, begyömöszöltem magam egy szûk hasadékba, majd' megfulladtam. Ott fiókává változtam, anyám csõrébõl téptem ki az ezüstös gilisztát, de szél kerekedett, és kizuhantam a fészekbõl egy sötét alagútba, aminek a végében aranygolyóbis lángolt. Szárnyam összevissza csapkodott, és mire meg-találtam a helyes mozdulatot, de-nevér lettem, gombszemû, apró vámpír. Kerültem a fényt, meghúzódtam az eresz alatt, pihegtem, de egy vakítóan kék szemû, szakállas férfi leemelt, és a zsákjába tett. Mintha kétszáz évvel korábban történt volna. Láttam a férfit, ahogy vállán a zsákkal belépett a kapun. Elõbb az istálló felé vette az irányt. Ott elõvett a zsákjából, óvatosan felrakott a gerendára, majd bement a házba, ahol már várt rá egy nõ. Szerelmeskedni kezdtek, mindent láttam belõlük. A férfi hátranézett, találkozott a tekintetünk, erre abbahagyta a mozgást. Lekecmergett az ágyról, kijött értem az istállóba, rongyba csomagolt, magával vitt a házba, az ágyhoz, és egy hirtelen mozdulattal beletett a nõbe. A látomás mindig itt ért véget, de most nem, most folytatódott. Én voltam a nõ, menekülõre fogtam, csak az erdõ mélyén estem össze, éppen a lámpás ember elõtt. És akkor az ország legjobb dobosa aprólékosan elmagyarázta, valóságosan hogyan találom meg, mikor indul a busz, hol szálljak le, melyik ösvényt válasszam. Csak annyit kért, legyek pontos, és vigyek sok zenét. Mielõtt eltûnt volna, még megkérdezte, a Gyula visszament a Mobilba?
A fa odvában kényelmesen elférünk ketten is. Két órája csak bámuljuk egymást, nem hiszi, amit Plantrõl és Page-rõl mondok, nem hiszi Lennont és Harrisont, azt meg végképp nem, hogy tíz éve járt itt a Stones, tavaly McCartney meg mindenki, aki él és mozog. Csak akkor mosolyodik el, amikor a Szõranya Szabadságot Svájcnak címû száma (demo, 1998) forog a diszkmenben. A jókedvért cserébe megosztja velem, hogyan kell Bonzót megidézni a jeles napokon.
- Mindenekelõtt gondosan össze kell gyûjteni minden emléket. Látod, itt van az összes lemez, egy dobverõ, egy poszter, egy üveg vodka, nem, két üveg. A idézetre két héten át készülök, lefekvés elõtt, egy halottas gyertya fénye mellett emlékezem rá, az asztalra helyezem a képét, néma csendben ülök elõtte egy órát. És így járok el tizenhárom napig. A tizennegyediken már kora reggeltõl úgy készülõdöm, mint valami ünnepre, fehér abroszt, két terítéket teszek az asztalra, török egy darab kenyeret a tányérjába, kis bort a poharába, gyertyát gyújtok, majd felizzítom a ciprusfából megrakott tüzet, tömjént szórok rá. Utána hétszer kiáltom a Bonzo nevet, imádkozáskor megpróbálok azonosulni vele, dobolni kezdek, mint állat, miközben gondolatban szólítgatom. Amikor már nem bírom tovább a tempót, ismét a nevét mondom, de most már halkan, és csak háromszor. Akkor megérkezik, és kezdõdhet a show!
- És ha nem érkezik meg?
- Akkor a rendészek jönnek.
Az ország legjobb dobosa egy tükröt tart elém, de nem látok benne semmit. Már éppen megijednék, de elfintorodik, és legyint egyet:
- Öregem, ha neked sem, akkor mégis kinek?
Hamisan cseng a hangja, és akkor már biztosan tudom, unatkozik, ezért hívat magához olyanokat, mint én. Akik elmondhatják mindenkinek, állítólag.
De két héttel késõbb egy kereskedelmi tévé "magazinmûsorában" õ maga bukkan fel. Körbemutat a tisztáson, arról panaszkodik, kevés a nyugdíj, nem vezetik be a gázt, a villanyt. Hogy fél a sötétben, hangokat hall. Mintha ütnének, mondja egyenest a kamerának, aztán sírni kezd.
