Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

  • 2002. február 14.

Egotrip

Összerezzent, ahogy ezt kimondta, körbenézett a szobában, ez a vészjósló, ám - fájdalmára - tényszerűen igaz közlés kitől is származhatott. Kitől, kitől: csakis tőlem, persze hogy. Mintha lenne még itt rajtam kívül ilyenkor valaki. Mintha volna arra szándék, indíttatás bárkiben, hogy velem gombolyítsa a fonalat, s személyemet nagy kegyesen tehermentesítve megossza velem az el nem kendőzhető, sajnálatos tényeket; közölje a diagnózist, kimondja felettem az ítéletet: számodra ez az autentikus állapot, igen - a külső körülmények lefedik a lényeged. Nem - ismertem be -, nincs velem ilyenkor már évek óta senki, csak én mondhatok ilyeneket, csakis én szembesíthetem magammal a helyzetet. A helyzet pedig - döbbentem rá - láthatóan elég súlyos, ha már a saját tulajdon hangomtól is megijedek. Igen, de ha mindezt tudom, mi több, le is reflektálom, hogy ezek szerint újabban magamban beszélek, miért nem nevetek ezen? Hogy tudja egy Németh Lajos - mintha nem holmi zaklatott időjós, hanem küldött, hírnök volna, vagy hóhér, bárddal a kezében, egyenesen - ennyire belém baszni az ideget? De annyira, hogy prognózisát azon nyomban sorsomra vonatkoztatom, s mint aki megőrült, egyetértőleg nyugtázom, fennhangon jóváhagyom? Kérdezett ez engem? Kíváncsi rám? Akart tőlem azon túl valamit, hogy közölje, milyen időre számíthatok? Na ugye. Meg egyébként is: hogy ha mindezt látom, ha tisztán érzékelem önnön nevetségességemet, akkor hogy nem vagyok az esték intézését illetően sikeresebb?
Összerezzent, ahogy ezt kimondta, körbenézett a szobában, ez a vészjósló, ám - fájdalmára - tényszerűen igaz közlés kitől is származhatott. Kitől, kitől: csakis tőlem, persze hogy. Mintha lenne még itt rajtam kívül ilyenkor valaki. Mintha volna arra szándék, indíttatás bárkiben, hogy velem gombolyítsa a fonalat, s személyemet nagy kegyesen tehermentesítve megossza velem az el nem kendőzhető, sajnálatos tényeket; közölje a diagnózist, kimondja felettem az ítéletet: számodra ez az autentikus állapot, igen - a külső körülmények lefedik a lényeged. Nem - ismertem be -, nincs velem ilyenkor már évek óta senki, csak én mondhatok ilyeneket, csakis én szembesíthetem magammal a helyzetet. A helyzet pedig - döbbentem rá - láthatóan elég súlyos, ha már a saját tulajdon hangomtól is megijedek. Igen, de ha mindezt tudom, mi több, le is reflektálom, hogy ezek szerint újabban magamban beszélek, miért nem nevetek ezen? Hogy tudja egy Németh Lajos - mintha nem holmi zaklatott időjós, hanem küldött, hírnök volna, vagy hóhér, bárddal a kezében, egyenesen - ennyire belém baszni az ideget? De annyira, hogy prognózisát azon nyomban sorsomra vonatkoztatom, s mint aki megőrült, egyetértőleg nyugtázom, fennhangon jóváhagyom? Kérdezett ez engem? Kíváncsi rám? Akart tőlem azon túl valamit, hogy közölje, milyen időre számíthatok? Na ugye. Meg egyébként is: hogy ha mindezt látom, ha tisztán érzékelem önnön nevetségességemet, akkor hogy nem vagyok az esték intézését illetően sikeresebb?

Hát itt van a harci eb elásva, vette kézbe hős a könyvet, erről szól a magyar nóta, kérem tisztelettel, pontosan. Hogy ha már az régen tudvalevő, nem jön a felmentő sereg, elő tudhat-e bányászni valahonnan némi tartalékot, aki itt az állóháborúra kényszerű okokból, oly rettentő elánnal berendezkedett, s a lövészárokból hosszú évek óta önmagával néz farkasszemet. Hogy - teszem azt - a ma esti viszonylatban el lehet-e röppenteni, miként egy postagalambot, azt a szemét, dermesztően súlyos mondatot, mely a gyomorba beletette a követ, per pillanat úgy tűnik, hogy végérvényesen. Ki lehet-e nyitni az agyon egy ablakot, miáltal átszellőzik az autentikus állapottal eltrafált tartalom, vagy az most már mindörökre bent marad: ott kering, vergődik a koponya falai közt az idők végeztéig, míg a lelkem ki nem lehelem. Ha már nem jött be a tévé, lapozott a könyvben, keresvén, hogy hol járt, hogyha már a Jó estét, Magyarország! Németh Lajossal az élen ekkora fájdalmat okozott, akkor bele kell most vágni, nincs már mire várni: jöjjön a második típusú figyelemelterelő hadművelet.

A terv jónak tűnt, volt, hogy bevált, máskor előfordult, hogy az olvasás hatására arrébb húzták belüket a démonok. De ezúttal, ahogy megnyomta a távkapcsolót, a program máris radikális törést szenvedett. Akkora csönd borult rá, hogy azt elmondani nem lehet. Olyan erős volt az élmény, a csönd akkora huzattal, olyan elemi erővel érkezett, hogy - noha ilyentájt már örült, hogy élt, sohasem dolgozott - abban a szúrásban fogalmazni kezdte azt a két mondatot, amit én most haladéktalanul idemásolok. Néma, földmélyi, sírvilági csönd van: döglenek mindenek. A koporsóban lesz ilyen. Ettől aztán kurvára megijedt. De annyira, hogy félelmében fészkelődni kezdett, mintha ott feküdne máris, nem e kiégetett pamlagon. A kispárna azon nyomban leesett a földre, levegőért kapkodott. Menekült volna, ha lett volna hova. Foglyul ejtette a vadromantikus mondatok baljós ritmikája, vészjósló hangulata: rabjuk volt, nem szabadulhatott. Elöntötte a víz, pénisze megmerevedett. Megmarkolta, mint az egyetlen érvényes, létezését konkrét módon, kézzelfoghatóan bizonyító életjelet. Nem volt jobb ötlete: az utolsó szalmaszálként saját farkába kapaszkodott. Szorította, mint a tajtékos habokba bedobott mentőkötelet. Nem akart ő semmit, csak túlélni valahogy ezeket a perceket. Visszanyerni, felidézni azt az előző, pár pillanattal ezelőtti állapotot, mely a mostanihoz képest maga volt a paradicsom. Felgyorsult a szívverése, öklendezett, némi anyag - epe, tea, kolbász - fel is jött a szájba, visszanyelte, fulladozott. Légzéstechnika, gondolta, légzéstechnika, de a roló immár le volt húzva, a kivitelezéshez nem maradt ereje. Post festa volt a manus. Régen nem ő irányította az eseményeket. Néma, földmélyi, sírvilági csönd van: döglenek mindenek - hallotta egy fátyolon át -, aztán meg azt: a koporsóban lesz ilyen.

Hármat kellett húznia rajta mindösszesen.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.