Hát itt van a harci eb elásva, vette kézbe hős a könyvet, erről szól a magyar nóta, kérem tisztelettel, pontosan. Hogy ha már az régen tudvalevő, nem jön a felmentő sereg, elő tudhat-e bányászni valahonnan némi tartalékot, aki itt az állóháborúra kényszerű okokból, oly rettentő elánnal berendezkedett, s a lövészárokból hosszú évek óta önmagával néz farkasszemet. Hogy - teszem azt - a ma esti viszonylatban el lehet-e röppenteni, miként egy postagalambot, azt a szemét, dermesztően súlyos mondatot, mely a gyomorba beletette a követ, per pillanat úgy tűnik, hogy végérvényesen. Ki lehet-e nyitni az agyon egy ablakot, miáltal átszellőzik az autentikus állapottal eltrafált tartalom, vagy az most már mindörökre bent marad: ott kering, vergődik a koponya falai közt az idők végeztéig, míg a lelkem ki nem lehelem. Ha már nem jött be a tévé, lapozott a könyvben, keresvén, hogy hol járt, hogyha már a Jó estét, Magyarország! Németh Lajossal az élen ekkora fájdalmat okozott, akkor bele kell most vágni, nincs már mire várni: jöjjön a második típusú figyelemelterelő hadművelet.
A terv jónak tűnt, volt, hogy bevált, máskor előfordult, hogy az olvasás hatására arrébb húzták belüket a démonok. De ezúttal, ahogy megnyomta a távkapcsolót, a program máris radikális törést szenvedett. Akkora csönd borult rá, hogy azt elmondani nem lehet. Olyan erős volt az élmény, a csönd akkora huzattal, olyan elemi erővel érkezett, hogy - noha ilyentájt már örült, hogy élt, sohasem dolgozott - abban a szúrásban fogalmazni kezdte azt a két mondatot, amit én most haladéktalanul idemásolok. Néma, földmélyi, sírvilági csönd van: döglenek mindenek. A koporsóban lesz ilyen. Ettől aztán kurvára megijedt. De annyira, hogy félelmében fészkelődni kezdett, mintha ott feküdne máris, nem e kiégetett pamlagon. A kispárna azon nyomban leesett a földre, levegőért kapkodott. Menekült volna, ha lett volna hova. Foglyul ejtette a vadromantikus mondatok baljós ritmikája, vészjósló hangulata: rabjuk volt, nem szabadulhatott. Elöntötte a víz, pénisze megmerevedett. Megmarkolta, mint az egyetlen érvényes, létezését konkrét módon, kézzelfoghatóan bizonyító életjelet. Nem volt jobb ötlete: az utolsó szalmaszálként saját farkába kapaszkodott. Szorította, mint a tajtékos habokba bedobott mentőkötelet. Nem akart ő semmit, csak túlélni valahogy ezeket a perceket. Visszanyerni, felidézni azt az előző, pár pillanattal ezelőtti állapotot, mely a mostanihoz képest maga volt a paradicsom. Felgyorsult a szívverése, öklendezett, némi anyag - epe, tea, kolbász - fel is jött a szájba, visszanyelte, fulladozott. Légzéstechnika, gondolta, légzéstechnika, de a roló immár le volt húzva, a kivitelezéshez nem maradt ereje. Post festa volt a manus. Régen nem ő irányította az eseményeket. Néma, földmélyi, sírvilági csönd van: döglenek mindenek - hallotta egy fátyolon át -, aztán meg azt: a koporsóban lesz ilyen.
Hármat kellett húznia rajta mindösszesen.
