Nulla óra húsz volt, mikorra a végbélműtét az agyában lefutott. Nyertem vele, örvendezett, egy fél órát legalább, ennyivel is beljebb vagyok, s ha hozzáveszem az előtte lepergetett első alkalmat is a pszichiátrián, akkor be kell lássam, egészen jól haladok. Pánikra semmi ok. Az idő telik, életben vagyok. Mindazonáltal tudván tudta, végzetes botorság, laikus megoldás lenne önmagát az éjszakának épp ezen a pontján elbíznia. László atya éppen végzett, és ilyenkor be szokott állni egy nagyon húzós, fölöttébb veszélyes exlex állapot, amikor rövid időn belül több adó is elsötétül, olvasni már nincs kedv, s főként nincs erő, és nem jönnek a történetek sem olyan gördülékenyen. Ebben az órában fordul igazán élesbe a Küküllő utcai figyelemelterelő hadművelet, hisz ha nem vigyáz az ürge, ha a megfeszített, hősi koncentrációban egyetlen percet is kihagy, ha ellazul és nem uralja továbbra is vasmarokkal, mint egy Bismarck, az eseményeket, hanem átengedi önmagát az elsötétült képernyőnek, a plafonnak, a rézsút látható utcai lámpának vagy a síri csöndnek, teszem azt, akkor úgy, de úgy be fogja szippantani a vaksötét éjszaka, mint hörgő lefolyó a kihullott hajszálakat; beszívja az örvény, viszi és viszi, és mire észbe kap, már nem a megváltó álmosság, az alvásba ájulás olyannyira vágyott, elkent, bárgyú, ámde végre öntudatlan pillanata, hanem föld alatti csatornarendszerek, üregek, tárnák, vagyis hát a vegytiszta őrület felé halad. A baj csak az a történetünk szempontjából, hogy ez a lehetőség a jelen esetben a narrátorhoz hasonlóan a pamlagon vergődő nyomorultnak is eszébe jutott, és onnantól nagy gáz lett, mert szokás szerint egy pillanatra azért eljátszott vele, és az a pillanat elég is volt hozzá, hogy benne is maradjon, természetesen.
