Podmaniczky Szilárd: Déli verő

  • 2003. március 20.

Egotrip

Szénné égett fekete koponyák potyognak a földre. Nyilván nem először, de nekem először ilyen közelről. Szinte a lábam elé. Még füstöl a kutacsok mentén. Háttal fúj a szél, a szagát nem érzem. Még ring, még mindig nem nyugszik, himbálódzik a parti hűs fövenyen. A fogsor, a szemüreg. Azt mondják, kegyeleti okokból ne részletezzem, hogy mit láttam még. Pedig éppen ellenkezőleg, további kegyeleti okokból kéne részletezni, addig, amíg az embernek száz évre ki nem fordul a gyomra magától, amíg meg nem őrül saját cselekvésének leleplezésétől. A tévé nem elég, több kell, az érzelem. Kipostázni egyenként mindenkinek a saját feketén gőzölgő koponyáját, hogy már egyszer a saját nyelvén beszéljen magával, hogy saját pusztulását nézve végig fölhasítsa végre valami azt a maszkba mártott közönyös arcát. A sírás csak könny, a nem sírás a sírás, a nagy szó a kicsi, és a kis szimbólum a nagy. Ahogy az égből aláhulló ember koponyája füstöl tovább a délutáni fényben. Nincsenek kétségeim, másodpercenként négy kilométert megtenni a sztratoszférában lángra lobbantja az agyat, aztán kiszárítja, és közben kicsit megijeszti. Már a nyomás hirtelen változásától kiugranak a szemek, a mellkas behorpad, beroppannak a bordák, és a gyomor a szájon át fordul ki. De mindez csak a pillanat műve; és mindazon pillanatoké, amelyek a biztos okságtól kezdve megelőzték ezt. Az úgynevezett okozatot. Gyász. Gyászbeszéd. Kimondott, jóleső gesztusok, együttérzés. Az ember személyes határa, és rajta túl a statisztikák, amelyekben személyes ereje közel a nullával egyenlő. És megfordítva, a statisztika mégis olyan, mintha róla szólna. Ahogy a kegyeletre is vannak gyakorlott mondatok, mozdulatok, gesztusok. De annak még sincs gyakorlata, hogy koponya ringjon füstölve a fűben. Vagyis van, az úgynevezett emberiség fejlődése. Arrafelé mutat minden egyes füstölgő koponya, hogy várható még pár füstölgő koponya. Minden egyes füstölgő koponya egy-egy létrafok, amely aztán minőségi ugrást eredményez, és felébreszti a felelősségtudatot, mint olyat. Legalábbis egy pillanatra felébreszti. Aztán szunyókálhat tovább, amíg szagot nem fog az orra. Mert továbbra sincs más: fű, füst, koponya. És ringatózás.

Fű, füst, koponya

Szénné égett fekete koponyák potyognak a földre. Nyilván nem először, de nekem először ilyen közelről. Szinte a lábam elé. Még füstöl a kutacsok mentén. Háttal fúj a szél, a szagát nem érzem. Még ring, még mindig nem nyugszik, himbálódzik a parti hűs fövenyen. A fogsor, a szemüreg. Azt mondják, kegyeleti okokból ne részletezzem, hogy mit láttam még. Pedig éppen ellenkezőleg, további kegyeleti okokból kéne részletezni, addig, amíg az embernek száz évre ki nem fordul a gyomra magától, amíg meg nem őrül saját cselekvésének leleplezésétől. A tévé nem elég, több kell, az érzelem. Kipostázni egyenként mindenkinek a saját feketén gőzölgő koponyáját, hogy már egyszer a saját nyelvén beszéljen magával, hogy saját pusztulását nézve végig fölhasítsa végre valami azt a maszkba mártott közönyös arcát. A sírás csak könny, a nem sírás a sírás, a nagy szó a kicsi, és a kis szimbólum a nagy. Ahogy az égből aláhulló ember koponyája füstöl tovább a délutáni fényben. Nincsenek kétségeim, másodpercenként négy kilométert megtenni a sztratoszférában lángra lobbantja az agyat, aztán kiszárítja, és közben kicsit megijeszti. Már a nyomás hirtelen változásától kiugranak a szemek, a mellkas behorpad, beroppannak a bordák, és a gyomor a szájon át fordul ki. De mindez csak a pillanat műve; és mindazon pillanatoké, amelyek a biztos okságtól kezdve megelőzték ezt. Az úgynevezett okozatot. Gyász. Gyászbeszéd. Kimondott, jóleső gesztusok, együttérzés. Az ember személyes határa, és rajta túl a statisztikák, amelyekben személyes ereje közel a nullával egyenlő. És megfordítva, a statisztika mégis olyan, mintha róla szólna. Ahogy a kegyeletre is vannak gyakorlott mondatok, mozdulatok, gesztusok. De annak még sincs gyakorlata, hogy koponya ringjon füstölve a fűben. Vagyis van, az úgynevezett emberiség fejlődése. Arrafelé mutat minden egyes füstölgő koponya, hogy várható még pár füstölgő koponya. Minden egyes füstölgő koponya egy-egy létrafok, amely aztán minőségi ugrást eredményez, és felébreszti a felelősségtudatot, mint olyat. Legalábbis egy pillanatra felébreszti. Aztán szunyókálhat tovább, amíg szagot nem fog az orra. Mert továbbra sincs más: fű, füst, koponya. És ringatózás.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar rulett

Szociológusok és politológusok rendszeresen elmondják, hogy a magyarok és különösen a Fidesz-szavazók számára az egyik legfontosabb érték a biztonság. Azt is mindig hozzáteszik, hogy Orbán Viktor különlegesen jól érti a „magyar néplelket”, így eredményesen tud játszani az egzisztenciális fenyegetettség és a biztonság utáni vágy érzékeny húrjain.

Állandósult ideiglenesség

Újabb két évig kell négyszáz embernek olyan házakban élnie, amelyeket évtizedekkel ezelőtt bontásra ítéltek. A VIII. kerületi önkormányzat helyett immár az állam felel azért, hogy a lakók 2027 közepére kiköltözhessenek. Van, aki dühös, van, aki elkeseredett, és van, aki már nem érhette meg a történet végét.

Nincs neked annyid!

Az átláthatósággal indokolja a kormány, valójában az eddiginél is kevesebb transzparenciát hoz majd az a törvénymódosítás, amelynek értelmében bármennyi pénzt felhasználva kampányolhatnak az egyéni jelöltek.