Podmaniczky Szilárd: Déli verő

  • 2003. március 20.

Egotrip

Szénné égett fekete koponyák potyognak a földre. Nyilván nem először, de nekem először ilyen közelről. Szinte a lábam elé. Még füstöl a kutacsok mentén. Háttal fúj a szél, a szagát nem érzem. Még ring, még mindig nem nyugszik, himbálódzik a parti hűs fövenyen. A fogsor, a szemüreg. Azt mondják, kegyeleti okokból ne részletezzem, hogy mit láttam még. Pedig éppen ellenkezőleg, további kegyeleti okokból kéne részletezni, addig, amíg az embernek száz évre ki nem fordul a gyomra magától, amíg meg nem őrül saját cselekvésének leleplezésétől. A tévé nem elég, több kell, az érzelem. Kipostázni egyenként mindenkinek a saját feketén gőzölgő koponyáját, hogy már egyszer a saját nyelvén beszéljen magával, hogy saját pusztulását nézve végig fölhasítsa végre valami azt a maszkba mártott közönyös arcát. A sírás csak könny, a nem sírás a sírás, a nagy szó a kicsi, és a kis szimbólum a nagy. Ahogy az égből aláhulló ember koponyája füstöl tovább a délutáni fényben. Nincsenek kétségeim, másodpercenként négy kilométert megtenni a sztratoszférában lángra lobbantja az agyat, aztán kiszárítja, és közben kicsit megijeszti. Már a nyomás hirtelen változásától kiugranak a szemek, a mellkas behorpad, beroppannak a bordák, és a gyomor a szájon át fordul ki. De mindez csak a pillanat műve; és mindazon pillanatoké, amelyek a biztos okságtól kezdve megelőzték ezt. Az úgynevezett okozatot. Gyász. Gyászbeszéd. Kimondott, jóleső gesztusok, együttérzés. Az ember személyes határa, és rajta túl a statisztikák, amelyekben személyes ereje közel a nullával egyenlő. És megfordítva, a statisztika mégis olyan, mintha róla szólna. Ahogy a kegyeletre is vannak gyakorlott mondatok, mozdulatok, gesztusok. De annak még sincs gyakorlata, hogy koponya ringjon füstölve a fűben. Vagyis van, az úgynevezett emberiség fejlődése. Arrafelé mutat minden egyes füstölgő koponya, hogy várható még pár füstölgő koponya. Minden egyes füstölgő koponya egy-egy létrafok, amely aztán minőségi ugrást eredményez, és felébreszti a felelősségtudatot, mint olyat. Legalábbis egy pillanatra felébreszti. Aztán szunyókálhat tovább, amíg szagot nem fog az orra. Mert továbbra sincs más: fű, füst, koponya. És ringatózás.

Fű, füst, koponya

Szénné égett fekete koponyák potyognak a földre. Nyilván nem először, de nekem először ilyen közelről. Szinte a lábam elé. Még füstöl a kutacsok mentén. Háttal fúj a szél, a szagát nem érzem. Még ring, még mindig nem nyugszik, himbálódzik a parti hűs fövenyen. A fogsor, a szemüreg. Azt mondják, kegyeleti okokból ne részletezzem, hogy mit láttam még. Pedig éppen ellenkezőleg, további kegyeleti okokból kéne részletezni, addig, amíg az embernek száz évre ki nem fordul a gyomra magától, amíg meg nem őrül saját cselekvésének leleplezésétől. A tévé nem elég, több kell, az érzelem. Kipostázni egyenként mindenkinek a saját feketén gőzölgő koponyáját, hogy már egyszer a saját nyelvén beszéljen magával, hogy saját pusztulását nézve végig fölhasítsa végre valami azt a maszkba mártott közönyös arcát. A sírás csak könny, a nem sírás a sírás, a nagy szó a kicsi, és a kis szimbólum a nagy. Ahogy az égből aláhulló ember koponyája füstöl tovább a délutáni fényben. Nincsenek kétségeim, másodpercenként négy kilométert megtenni a sztratoszférában lángra lobbantja az agyat, aztán kiszárítja, és közben kicsit megijeszti. Már a nyomás hirtelen változásától kiugranak a szemek, a mellkas behorpad, beroppannak a bordák, és a gyomor a szájon át fordul ki. De mindez csak a pillanat műve; és mindazon pillanatoké, amelyek a biztos okságtól kezdve megelőzték ezt. Az úgynevezett okozatot. Gyász. Gyászbeszéd. Kimondott, jóleső gesztusok, együttérzés. Az ember személyes határa, és rajta túl a statisztikák, amelyekben személyes ereje közel a nullával egyenlő. És megfordítva, a statisztika mégis olyan, mintha róla szólna. Ahogy a kegyeletre is vannak gyakorlott mondatok, mozdulatok, gesztusok. De annak még sincs gyakorlata, hogy koponya ringjon füstölve a fűben. Vagyis van, az úgynevezett emberiség fejlődése. Arrafelé mutat minden egyes füstölgő koponya, hogy várható még pár füstölgő koponya. Minden egyes füstölgő koponya egy-egy létrafok, amely aztán minőségi ugrást eredményez, és felébreszti a felelősségtudatot, mint olyat. Legalábbis egy pillanatra felébreszti. Aztán szunyókálhat tovább, amíg szagot nem fog az orra. Mert továbbra sincs más: fű, füst, koponya. És ringatózás.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.