A tökmagárus keservei
Svetozar kénytelen volt tudomásul venni, hogy egyszer s mindenkorra visszatért az albán tökmagárus, aki, mintha mi sem történt volna, kacsázó léptekkel kibattyogott a sarokra, és kiskocsijáról kirakta a kempingasztalra a napraforgós zacskókat, a pörkölt mogyorót, a tökmagot. Pontosan az ő kocsija mellé telepedett le. Naná, hogy a legforgalmasabb ponton, hiszen a közelben két nagy szupermarket, egy improvizált piac meg néhány kiskocsma található. Svetozar nem volt rest, odaállított az albán elé, és ráparancsolt, azonnal takarodjon onnan, mert ez az ő helye. Az albán azonban pimaszul a szemébe vágta: jogosan tért vissza, hiszen negyven évvel ezelőtt, még Tito idejében az apja is itt árulta a tökmagot, ő meg csak kényszerből, ideiglenesen hagyta el a családi örökséget.
Ekkora pofátlanság láttán Svetozar ereiben meghűlt a vér. Ugyanis vagy tíz évvel ezelőtt éppen ő kergette el az albánt, azzal a jelszóval, hogy az albánok nem árulhatnak többé az utcán tökmagot. Ki tudja, hátha megmérgezik a kuncsaftokat - mert tőlük bizony minden kitelik! Nehezen ment a győzködés. Miután az albán nem hallgatott a szép szóra, Svetozar két barátját hívta segítségül, akik a vállukon egy-egy kalasnyikovot lóbálva rendreutasították.
A tökmagárus akkor eltolta a kocsiját. Svetozar biztos volt benne, hogy soha többé nem tér vissza. Birtokba vette a forgalmas sarkot, s végre rámosolygott a szerencse, mert nemcsak tökmagot árult azokban a boldog időkben, hanem devizaüzérkedéssel is foglalkozhatott, sőt két barátja jóvoltából, akik töltényeket és revolvereket szállítottak neki a baranyai meg boszniai frontról, kiegészítette az üzletet. Azok voltak a szép idők! Később rosszabbra fordult a helyzet, mert mind kevesebb töltényt és egyre több tökmagot vásároltak a kuncsaftok. Az üzletnek azonban akkor fellegzett be végérvényesen, amikor a felügyelő közölte vele, többé nem üzérkedhet valutával. Pár nap múlva pedig sűrű bocsánatkérés közepette tudtára adta azt is, hogy a fegyverkereskedelemnek is lőttek.
Svetozar tiltakozott. Ezért kellett neki annyit szenvednie? Ezért kellett neki háborúznia? Ezért bombázta őt a NATO? Pedig ő akkor sem engedett: a bombák alatt is árulta a tökmagot meg a töltényeket! Nem alázkodott meg a NATO előtt sem, és most egy közönséges felügyelő előtt hunyászkodjon meg? A felügyelő széttárta a kezét. ´ nem tehet róla. "Tilos töltényt és valutát forgalmazni az utcán, mert különben újra kirúgnak bennünket Európából. Képzeld el, komám!" - panaszkodott. "Tilos pofozni a roma seftelőket, tilos káromkodni az ügyfelek előtt. Tilos kenőpénzt elfogadnunk, szóval kulturáltan kell viselkednünk" - mondta, és nagyot káromkodott.
Svetozar megszánta az ellenőrt. "Hát ide jutottunk, csúszómászók lettünk?" - háborgott. Az ellenőr savanyúan bólintott, majd előrukkolt az ajánlattal. "De azért nem hagyjuk magunkat. Van egy ajánlatom. Néhányszor szemet hunyok a töltények miatt, cserébe azonban párszor megbüntetlek, hogy lássák, dolgozok valamit, mégis. Így is nagy a kockázat, amiért ellenszolgáltatás jár. Neked is jobb így, nekem is. Mindketten jól járunk." Svetozar kezet nyújtott, és megszületett az alku. Egyszer kifizette a büntetést, máskor kenőpénzt adott, de a tökmag mellett továbbra is árulta a töltényeket és a devizát. Nem tehetek mást, gondolta magában, muszáj engednem, hogy szipolyozzanak.
Megérezte ezt a zsebe, és éppen akkor, vagyis a legrosszabbkor tűnt fel az albán tökmagárus. Svetozar elsőnek az ellenőrt mozgósította. "Büntesd, ahogy csak bírod!" - mondta neki, és dupla kenőpénzt nyomott a markába. Az ellenőr a zsebébe tette a pénzt, de nem nagyon biztatta. "Az a baj, hogy a tökmagárus betartja a törvényt. Csak azt árul, amire engedélye van: napraforgót, tökmagot, pörkölt mogyorót." Svetozar gyanút fogott. Talán az albán többet fizet? Résen volt, figyelte az ellenőrt, aki rendszeresen átkutatta az albánt, hogy rendben vannak-e a papírjai, személyi okmányai. De nem talált semmi gyanúsat.
Svetozart az őrületbe kergette az albán, aki már hajnalban a sarkon rostokolt, és éjfélig nem is ment haza. ´ nem bírta ezt a tempót. Reggel csörömpölve ébresztette a vekker, de amikor megérkezett, az albán már kinn volt. Este már rogyadoztak a térdei, az albán még mindig rámenősen kínálgatta portékáját. Talán a fizikai kimerültség miatt egy nap aztán meghozta végzetes döntését: bement a városházára, hogy panaszt tegyen a főfelügyelőnél. Elmondta, hogy ő becsületes ember, a baranyai frontot is megjárta, de nem bírja tovább. A felügyelő egyre több kenőpénzt követel tőle, bökte ki, és félénken az asztalra helyezte a borítékot. A főfelügyelő gyorsan felemelte és megszámolta a pénzt. "Látom, hogy rendes hazafi vagy" - mondta. "Az albánt nem tudjuk elkergetni, de a felügyelőt igen. Mert ő a nagyobb bűnös" - mondta szigorúan. "Tíz nap múlva hozd a papírjaidat meg a munkakönyvedet."
Így lett Svetozarból felügyelő. Bántotta, hogy feljelentette az elődjét - bár, végül is, megérdemelte a sorsát. Miért éppen őt fosztogatta? Miért nem az albánt? Az első munkanapján a tökmagárushoz vezetett az útja. Majd megmutatja, hogy vele nem lehet cicázni. Annak rendje és módja szerint ellenőrizte, még a személyi igazolványát is követelte. De hiába. Többször célzott rá, hogy azért némi kenőpénz járna, a tökmagárus azonban közölte, hogy ő becsületes ember, esze ágában sincs kijátszani a törvényt. Az átkozott, gondolta magában Svetozar. Mindent megbocsátott volna neki, csak azt nem, hogy ennyire tisztességes. Ha a zsebébe nyomna néhány dinárt, akkor visszatérne a lelki nyugalma, azzal igazolná magát - azt ugyanis, hogy az egész világ romlott.
Így azonban csak azzal vigasztalódott, hogy az esendő ember mindig ki van szolgáltatva az istenek haragjának, tehát ártatlan.
