Az örök visszatérés
Úgy alakult az én életem, drága olvasóim, hogy én tudós, én literátor nem vagyok. Sorsom, környülállásaim, hajlandóságom mezei gazdává tettek. S életem, ezt a nagy regényt - korom gyermeke -, már csaknem teljesen megfosztottam cselekményességétől, időrendjétől és plasztikus szereplőitől. Életem maga a semmiről se szóló könyv, a fordulatok, cselekmény és sekélyes mulattatás nélküli regény. Elszöszmötölök a kertben, etetek, kiülök az ámbitusra; eszembe ha néha jut valami, gyorsan elhessegetem.
Homlokomról az olimpi derű, ajakimról a homéri kacaj, tagomról a catulli hév immár eltávoztanak. Mit mondjak, ma például cselédimet nyugodni eresztettem, és csak alig hallottam a vígság lármáit, agg diófám alatt tüzemet gerjesztettem (még kora délután szedtem egy kis rőzsét). Még azért jócskán hideg van, ezért leplembe burkolva könyökömre dűlök, kanócom pislogó lángjait szemlélem, a képzelődések álmába merülök, s egy szebb lelki világ szent óráit élem, amíg át nem fagyok, akkor forró fürdő, leülök a tévé elé, ott nyom el a buzgóság.
Az évszakok játszi forgása már nem mulattat: az egyformaság, a kiismerhetőség, a gépies újrajátszás untat. Itt a tavasz, iskolabezárások és Postabank-ügy, médiakuratórium és összeférhetetlenségi gondok - mi dolgom ezekkel, jönnek és mennek, mint a jó sör, avagy a nyár és a tél. Ahogyan a természetben mindig minden visszatér, kibukkannak a hóvirágok, és sárgállik már a mogyoróbokor - úgy (jóllehet talán más ciklusban) fel-felbukkannak sápadt, keserű politikusaink és gazdasági vezetőink is, szűkülő szemmel és vékonyult szájjal ágálnak - mint egy rossz malom, minden csorba, repedt, lepedékes fokát jól ismerjük már, látásába is belefáradunk, lassan elalszunk.
Mondj egy eseményt! Március 15-e ünneplése? Státustörvény-módosítgatás-tárgyalások? Útpályaprogram? Gyógyszeráremelés-kórházprivatizálás? Árvízkárok? Lakáspolitika? EU-csatlakozás-igen-nem? Tévéelnök? Kitüntetések-kinevezések-megszüntetések? Erős forint? Titkos záradékok? Ugyan már. A másik oldalamra fordulok, legfeljebb Lajkó kutya mordul a lábamnál.
Hidd el, drága olvasó, az igazi kérdések nem ezek. Hanem hogy mi a francnak nem lehet értelmes, emberi nyelven megfogalmazni az adópapírokat, és miért nem lehet sokkal egyszerűbb és rövidebb bevallást kialakítani. Vagy hogy mi a túrónak kell az EU kedvéért az általános iskola szintjére süllyeszteni a felsőoktatást, Bologna szent nevében. Vagy hogy miért egyre lassabbak a vonatok, és miért nem a nagyvárosok közötti vonatközlekedést javítják, ahelyett, hogy az autópályákat nem építenék oly nagy garral. Vagy hogyha valaki kificamítja a lábát, miért kell órákig várnia a folyosón, míg az őrület határán rohangáló orvosok és ápolók húznak el mellette, ahelyett, hogy valaki felvenné az adatait, és sorszámot adna neki. Vagy hogy miért fizetem rá, vidéki tahó, a gatyámat is az internetre, és juthatnék-e vajon más szolgáltatóhoz, mint a Matáv, áldassék a neve.
Vagy hogy miért szárad le, hogyha újra nő.
Ezek csak az elmúlt napok apróságai, vidéki magányomból. Fontosabb ezeknél az ország megannyi gondja, belátom én. Csakhogy unom, mit tegyek. Jönnek-mennek az évszakok, vissza-visszatérnek az országos bajok, bájolog a kormány, acsarog az ellenzék, vagy fordítva, így megy. Eleget láttam, visszabújok a suba alá.
