Minden tanár előbb-utóbb találkozik olyan diákkal, aki tehetségesebb, mint ő maga. Egyik-másik tanítványa olyan versenyeket nyer meg, amilyeneket neki sohasem sikerült. Tanárként persze büszke rájuk, jogosan, mivel valóban ő okította őket ilyen kiválóvá. De közben azt is tudja, hogy ezek a tanítványok valami olyat is tudnak, amit ő sohasem tudott, ettől tudtak nyerni. Egyszerűen csak kiemelkedően tehetségesek.
A tehetség fogalmát sokan sokféleképpen próbálták megragadni, kevés sikerrel. A leginkább félrevezető út, ha abból indulunk ki, hogy minden gyerek eleve tehetséges. Valóban, minden gyerek produkál olyan megnyilvánulásokat, amelyeket soha senki más nem produkált. Amikor a fiam kétéves volt, nálunk volt a gyerekkori német cseregyerekpartnerem, aki zenetanárnő lett. Persze mindentől elolvadtunk, hogy milyen zseniális a kissrác, ő meg mindennel mélyen egyetértett. Egyszer énekelgetett valamit a gyerek, arra is lelkendeztünk, hogy ugye, milyen zseniális. A zenetanárnő halál komolyan csak ennyit mondott: ganz normal, a dolog teljesen rendjén való. Amihez komolyan értett, abban pontosan látta, hogy a zseniális, szuperkreatív énekelgetés semmi lényegesben nem különbözik más gyerekek hasonlóan egyedi, sohasem hallott teljesítményétől. Kijózanító volt ez a ganz normal, noha továbbra is ugyanannyira imádtuk a kissrácot, és lelkesen üdvözöltük minden zseniális megnyilvánulását.
Onnan tudjuk, hogy a gyerek kezd felnőni, hogy elkezd olyanokat kérdezni, amikre van válasz. Ez nem azt jelenti, hogy elvesztette korábbi tehetségét, kreativitását. Ellenkezőleg: kezdi érteni, hogyan, mitől működik a világ, és miféle kérdések megválaszolása vezethet további ismeretekhez. Okosodik. Ettől se nem válik tehetségesebbé, se nem veszíti el a korábbi tehetségét. Csak egyre közelebb kerül ahhoz, hogy a társadalom hasznos, a dolgokat előrevivő polgárává váljon. De akkor mitől van az, hogy ez az egyik embernek jobban sikerül, a másiknak kevésbé? Valamiféle tehetségnek mégiscsak kellett lennie abban, aki másoknál jobban csinálja azt, amit épp csinál.
A legszellemesebb meghatározás, amit eddig láttam: tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult. Nem tudom, kitől származik ez a megfogalmazás, csak magyar szerzők közül legalább öt különbözőnek láttam tulajdonítva - fogadjuk hát el afféle folklórdefiníciónak.
Ezt a meghatározást különösen azért szeretem, mert burkoltan van egy mennyiségi eleme is: minél többet tud valaki annál, amit tanult, annál tehetségesebb. Ez az, amit egy tanár akaratlanul is érez: van, aki éppen csak egy picivel tud többet, mint amennyi a leadott tananyag alapján elvárható, és van, aki sokkal. És persze van, aki kevesebbet tud, ez szintén lehet csak kicsit vagy sokkal kevesebb.
A dolognak akaratlanul is van egy másik oldala: az okosság. Aki okosabb, az hamarabb megtanulja a tananyagot, és mélyebb, messzebbre menő következtetéseket tud levonni belőle, mint aki kevésbé okos. A tehetség azonban nem erről szól, hanem mindarról a tudásról, ami magából a tanagyagból nem következik - vagy azért nem, mert majd egy későbbi tananyagban fog szerepelni, vagy mert a dolog túlmutat az aktuális iskola tananyagán - sőt, esetleg jelenlegi tudásunk horizontján is.
A tehetség kicsit olyasvalami, mint a szexepil. Ez sem jelenti azt, hogy az illető nagyon szép, sem azt, hogy valamiben nagyon eredményes, mondjuk a csábításban. Csak éppen egy bizonyos területen valami olyasmit tud, ami nem megtanítható - az adott esetben a nemi vonzás területén.
A tehetségnek meghökkentően sok szintje van. Aki megnyer egy iskolai tanulmányi versenyt akármelyik tárgyból, az minden bizonnyal tehetséges. Az iskolai versenyek győzteseinek viszont csak elenyésző százaléka nyer megyei versenyt is. És a megyei versenyek győztesei között is lesz olyan, aki az országos versenyen még az első húszba sem kerül be - ez már a dolog matematikai természetéből következik, ha Budapestet mondjuk két megyének számítjuk. És vannak olyan országos bajnokok, akik a világbajnokságon még az első százba sem férnek be. Akkor ők mégsem tehetségesek? Szó sincs róla, kétséget kizáróan bebizonyították ők a tehetségüket, csak vannak náluk még sokkal tehetségesebbek is.
A tanári pályán csak az marad meg hosszabb ideig, akinek nem okoz komolyabb lelki törést, hogy nála sokkal tehetségesebb tanítványai is vannak. Büszke lehet a sikeres tanítványaira, és legalább annyira azokra is, akik "megállták a helyüket az életben", azaz akiket hozzásegített ahhoz, hogy a náluk tehetségesebbekkel jól képzett emberként együtt tudjanak működni - mint ahogy ő is ki tudta hozni a nála tehetségesebb tanítványaiból is azt, ami bennük van. Van éppen elég olyan feladat a világban, amit pazarlás lenne a legjobbakkal megoldatni, mivel a kevésbé tehetségesek is kiválóan meg tudják oldani, ha eléggé motiváltak.
A különféle versenyeknek nem az a hasznuk, hogy valaki megnyeri őket, hanem éppen az, hogy mindenki bemérheti a saját tehetségének szintjét az adott dologhoz. Akik nyernek, azok majd a következő szinten is versenyezhetnek, hozzájuk hasonló nyertesekkel, és majd ott mérhetik be a tehetségüket, amelyről az előző szinten még csak annyi derült ki, hogy azt a szintet meghaladja. Világbajnok csak elenyészően kevés emberből lesz, és az ő szerepük már egészen más. Egyrészt ők mutatják meg pillanatnyi tudásunk, teljesítőképességünk határait, de van egy ennél fontosabb szerepük is.
Egy nagy cég vezérigazgatójának fizetése nem azért lehet akár évi több tízmillió dollár, mert ő maga annyi hasznot hoz a cégnek, hanem azért, hogy minél élesebb versenyt hozzon létre a közvetlenül alatta levők között, és ezzel maximális teljesítményre motiválja őket, mivel közülük kerülhet ki a következő vezér. A vezér nem azért kapja ezt a horribilis fizetést, mert megérdemli, nem is azért, hogy különösen motivált legyen, hanem azért, mert ő már korábban megnyerte a versenyt.
A legnagyobb tehetségek fő szerepe a világban a kisebb tehetségek motiválása a tőlük telhető maximális teljesítményre. Ha emellett még maguk is alkotnak valami világraszólót, amire persze korábbi eredményeik alapján minden esélyük megvan, az már csak hab a tortán.
