Egotrip

A következő történet olyan, mint a kisfröccs. Egyketted része a valóság mérge és mákonya, másik egyketted része pedig álom, azaz a túlélés féltett záloga. Avagy a történetben szereplő személyek, illetve események fele a képzelet szülötte, a másik fele pedig épp ellenkezőleg. A végén látszani fog, hogy melyik melyik. Szóval van három csaj, Ancsi, Piros és Helén, nevük gyaníthatóan valami Fejes Endre-novellából származik. Tornasorba állítva őket is pont ez a sorrend, Ancsi a legkisebb, és talán ezért ő fér a legnehezebben a bőrébe, ami ugyanakkor enyhe szakmai ártalom is lehet, merthogy óvónő. Amikor nemrég egy apró ezüst ékszert tett a jobb orrcimpájába, volt is egy kis revolúció a dedóban, ám hamar mindenki napirendre tért a lyuk fölött, ami így is van rendjén. Elvégre nem élünk a kőkorszakban. Ancsi leginkább jól szabott farmernadrágokat és pasztellszínű pulóvereket hord, ha hétvégenként a másik kettővel portyázni indulnak azokra a helyekre, ahová a hasonszőrű huszonéves fiatal nők és férfiak szoktak járni így nyaranta; a Ráckertbe, a Zöld Pardonba vagy ne adj´ isten, ha elszabadul a pokol, a Romkertbe. Piros a következő a sorban, a három közül ő a fatális darab. Zordon, görögös forma, fekete hajú, pusztító sugarat vető porcelánkék szeme gyakran sustorgás tárgya a szociológia tanszéken, ahol tanul, mely sustorgásban egyetemi polgárhoz méltóan egyenlően veszi ki részét diák, tanár, férfi és nő. Piros pontosan, gyorsan és keveset fogalmaz, szavai mint sorba tett, kerek, sima, fehér kavicsok. Esős hétvégi estén egy-két rozé hosszúlépést iszik, amúgy Cuba Libre, ha futja rá. Helén a colos, halk szavú extravaganza, akinek blazírt peeerszeeeéjétől már akkora kövekben is benn ragadt szó, mint az egyik János. Amúgy barátságos fajta, annak ellenére, hogy tanítónő. A három közül ő öltözik a legjobban, olívzöld-barna-okkersárgákban valószínűleg korosztályi bajnok a fővárosban.

Igazgató barátom meséli, hogy a gazdaságis hölgy belejavít a leveleibe: előszeretettel cseréli az ami-ket amely-re. Rádiós ismerősöm viszont könyörög a kollégáinak, hogy ne használjanak ami helyett amely-t, mert nincs szörnyűbb, mint a hibás irodalmiaskodás.

Mondják, hogy a kertek alatt settenkedő digitális rendszerváltás mindenekelőtt azért tekinthető a könyvnyomtatás elterjedéséhez hasonló fontosságú civilizációs fordulópontnak, mert a nyomtatott könyvhöz hasonlóan az internet többet jelent egy egyszerű új médiumnál: klasszikus médiaeffektusként az internet mint kommunikációs csatorna a saját technológiai jellegzetességei alapján generál új jelentéseket, új üzenetbefogadási módokat, újféle kommunikációs stílusokat, újfajta viszonyokat, újfajta szubjektivitásokat, újfajta tereket és újfajta időiségeket, azaz egyszóval új embert és civilizációt. Mint amennyire a szóbeliség memoritereihez, körkörös formákat mutató retorikájához képest újdonság volt az írásbeliség linearitása (mind a leírt sor, mind a gondolatmenetek fő formáját tekintve), éppúgy ekkora változást hoz az internet, pontosabban a hipertext mint kimondottan nem lineáris asszociációs és üzenetforma. A hipertext-kommunikációnak a nyomtatott szöveghez képesti újdonsága több okból fakad. Először is, lassan alig van olyan jellegű tudás és tapasztalat, amit ne lehetne digitalizálni, így fénysebességgel cikázhatunk a legkülönbözőbb kulturális formák között, azaz adat, szöveg, hang, kép és mozgókép bármilyen kombinációit fogyaszthatjuk - vagyis hozhatjuk létre azzal, hogy fogyasztjuk. (Fogyasztás mint alkotás - ez azért nem rossz. Fogyasztóművész.) A hipertext-térben, szép régi magyar kifejezéssel: a hipertérben immár nincs domináns olvasat és értelmezés, hanem bármilyen tudás, tapasztalat és élmény rendelhető egymás mellé és szerkeszthető egybe, illetve újra.

Vannak olyan napok, / mikor üvegből vagyok, / ha megyek, ha megyek, / gyalog, csak gyalog mehetek, / hogy én jussak el...

AKiss János altábornagy utca felső részén parkol egy lakó-Barkas, homlokzatán egy gondos kézzel pingált csigával, mint a dac és az önirónia sajátos posztkeleti emblémája. Alatta lakik a nyest, otthonának szimbólumértékéről mit sem tudva, csak rágja a gyújtáskábeleket, és nézi a Törpe utca felől érkező sündisznókat.

Tulajdonképpen (meg) ahányszor felkérnek, hogy a nyúlról beszéljek (spéci most nem is kért fel erre senki), mindig megijedek. Bár örökké tartó titkos vagy éppen nem is titkolt útitársam a nyúl, a vélt feladat súlyossága minden egyes alkalommal valósággal megfekszi a szívemet. Olyannyira, hogy a fülem megmerevedik, egész testemben reszketek, és képtelen vagyok kipattanni. Aztán valahogy mégiscsak sikerül. Ezt a furcsa érzést mindenki ismeri, aki egyszer is volt már nyúl az életében.

Megint volt a Béláról a tévében, most már mindig van. Hogy a Béla elviselhetetlen egy főnök volt, úgy váltogatta a titkárnőit, mint más az alsógatyáját, hogy nem bírta a más emberek szagát a liftben és egyáltalán maga körül, hogy első osztályon röpködött, és sokat röpködött. Szerette, ha a minisztere távollétében miniszternek szólítják, fennhéjázott és urizált, sorfalat kellett állni neki reggelente, és harsányan köszönteni.

Sikeres ülésszakot zárt az Országgyűlés kormányoldala: egy sor olyan törvény született meg, ami az eddiginél nagyobb szabadságot nyújt a kormánynak bizonyos gazdasági szervezetek működtetéséhez. Mire való végül is a kormánytöbbség, ha nem arra, hogy egy kormány megszabadulhasson a kezét (és pénztárcánk szabad használatát) korlátozó jogszabályi kötelékektől?

Már a külvárosban haladt a busz, mikor súlyos teher nehezedett a mellkasomra, mintha kívülről és belülről feszülne egymásnak lét és nemlét, a tégla és a tégla árnya. Asszonyom, mondtam, uram, mondta, poggyászát leemelte a csomagtartóról, s mellkasomra támaszkodó kezét huncut szavakkal követte: milyen magasan ül maga, az ember eltéveszti a funkcióját. Az asszony körmein zöld és lila lakkcsíkok húzódtak, melyek a kézfején át a csuklójára fordulva folytatódtak. Versenyző vagyok, mondta, és nekem be kellett érnem ezzel a magyarázattal.

A magyart gyakran nevezik szokatlan, az európai átlagtól eltérő nyelvnek. Ez nemcsak az alapszókincs finnugor (tehát egzotikus, az Urálból hozott) volta miatt van így, hanem a nyelvtani szerkezet is nagyon más (például nincs hímnem-nőnem). Van azonban egy mindezeknél alapvetőbb, de titokzatosabb szerkezeti sajátság: a magyar úgynevezett "agglutinatív" nyelv, ami a szavak egyfajta sajátos felépítését jelenti. Az agglutináció megértéséhez egy percre meg kell kérdeznünk, mit is értünk "szón" - hiszen az egész dolog nyilván sokkal régibb, mint a nyelvtani tudatosság (maga a szó szó is legalább ezer éve él a magyarban). A nyelvközösség tehát tudta (ez más nyelveknél is így van), hogy van szó, mielőtt írásbeliség vagy pláne könyv alakba foglalt, tételes nyelvtan létezett volna.

Menyét leszek, a hód túl messze van, ha már szőrös állat akarok lenni, de nem fent, inkább lent, ahol az aljnövényzetben, kicsit a halál előtt, egy kicsit a halál után kell megkeresni a mindennapi betevőt, ott akarok turkálni, kutakodni az avarban, megkeresni az igazit a rothadó mohában, ahol csak a legnagyobbak vesznek el, a kisebbek meg megmaradnak láthatatlanságuk okán, észre sem veszik őket, nemhogy megölnék, szabadíts meg a gonosztól, Uram. Aztán az egyszerű emlősök viszonylag összeállnak, viszonylag megkeresik a lejtőt, ahonnan csak egy irányba lehet, aztán az emlősök mozit csinálnak, szétbasszák a fennálló rendet, mintha levernének egy poharat.

- Jujj, de undorító, megmondalak az apukádnak! - sírdogál Évike a hátsó udvarban, amikor a kis Béla valami nagyon gusztustalan dolgot mutat neki. Évike nem tudja, hogy idősebb Bélának masszázsszalonja van, és egy lakókocsiban berendezett peep-show-val járja a környék aprófalvait; vagy ha tudná is, jó nevelést kapott, és ezért nem hajlandó felülni "a vér nem válik vízzé" vagy "az alma nem esik messze a fájától" típusú előítéletes gondolkodásnak, viszont hisz abban, hogy a hatalom bölcsességgel és igazságosságal is párosul. Így azután egy másik előítélet rabságába esik, amit egyszerűen a "jó király" mítoszának nevezhetünk: e szerint az uralkodó bölcs és megfontolt, szíve szerint helyesen cselekedne, ámde gonosz tanácsadói, beosztottjai, alattvalói és parancsainak végrehajtói mindeme nemes szándékokat semmibe véve (vagy azokról mit sem tudva) rút dolgokat művelnek. Ha baj van tehát, a királyhoz mindig bízvást fordulhatunk.

Fölhúztam a rövid szárú kertésznadrágomat, alá egy Védd a békát! kurzív feliratú pólót, a zsebeimet teletömtem negróval, és kisétáltam a buszpályaudvarra. A 32-es kocsiállásnál némán hullámzott a tömeg, cekkerek és megizzadt nejloningek (36-ostól 45-ösig), nyakkendőket himbált a bámulatos szellő. Beálltam a jelzett sor végére, csakhamar megláttam egy fejjel magasabbról a könnyű, széntalpú cipőjében, fregatt-puha léptekkel közelítő bajszos, az utazástól elgyötört arcú sofőrt, nézte a várakozókat, de mintha ezúttal kissé elmerevedett volna a hámszövet alá bevarrt szilikonlapcsalád. És még egyszer: tekintete, mint a bérgyilkosé, kit motivikusan nem hordott anyaöl.

És persze nem éri meg megtenni, de nem éri meg nem megtenni sem, azaz mégis belül van a világ, ellentétben a buddhista értelmezéssel. Legalábbis bizonyos esetekben, hogy ezzel finomítsam a fenti kijelentés globális voltát, még annak fényében is, hogy a továbbiak talán nem fognak szervesen illeszkedni semmihez, de ez már talán nem szokatlan.