Anyák napalmja 1.
Fölhúztam a rövid szárú kertésznadrágomat, alá egy Védd a békát! kurzív feliratú pólót, a zsebeimet teletömtem negróval, és kisétáltam a buszpályaudvarra. A 32-es kocsiállásnál némán hullámzott a tömeg, cekkerek és megizzadt nejloningek (36-ostól 45-ösig), nyakkendőket himbált a bámulatos szellő. Beálltam a jelzett sor végére, csakhamar megláttam egy fejjel magasabbról a könnyű, széntalpú cipőjében, fregatt-puha léptekkel közelítő bajszos, az utazástól elgyötört arcú sofőrt, nézte a várakozókat, de mintha ezúttal kissé elmerevedett volna a hámszövet alá bevarrt szilikonlapcsalád. És még egyszer: tekintete, mint a bérgyilkosé, kit motivikusan nem hordott anyaöl.
Középső ujját fölmutatta az utazóközönségnek, akik egyként sóhajtottak föl, föl és még följebb, tudták, ez az ujj fog benyúlni a busz eleje alá, és ez az ujj tárja föl a buszsofőr légkompressziós ajtaját. Megvolt.
A tömeg, melynek immár a közepén sodródtam, mint lengésbiztos mamutfenyő, egyenként szórta oda a pénzt, és egyenként gyűrte el a fél marhanyelv nagyságú jegyet. A már fölszállt utasok gyorsan lehuppantak, s a biztonság markából bámulták amaz fölszállót, aki zergemód tekergette nyakát, maradt-e még szabadon hely, vagy egyvalaki az összesre leült.
Az indulás pillanatában, mikor már mindenki feszengve várta az ajtó újbóli mozgását, a buszsofőr belenézett az utaspillantóba, s ezt a tekintetet illett mindenkinek állni, jelezve ezzel, készen áll az útra, s nem fog ott a műbőrös kárpitra meddőt hányni.
A busz felremegett, az ajtó csapódva kattant, s a méretes kerekek gumijai lassan, ám biztató nyugalommal fordultak el alattunk. Még egyszer: oly puhán fordultak a kerekek, hogy még megnyalni is lett volna idő a gumi radiális és axiális mintáját.
Ez idő tájt a távolban felrémlett egy futó alak, aki a hajdani bukó alakra felelt, amelyre oly szenvedésmentesen fogtuk rá a puskacsőt, s ha eltaláltuk, pontot kaptunk érte, s amennyire utáltuk az egészet, épp annyira dagadt bennünk a büszkeség. A futó asszony kövér volt, barna lapdzsekit hordott bokáig, hajából hullottak a csatok, két kezében egyfelől tömős liba, másfelől tíz csomag fagyasztott csirkefarhát. A sofőr megfintorgatta orrát, benyomta a kuplungot, a gép szabadon futott tovább, majd egyik kezével elengedte a kormányt, azon az órájára nézett, a fejét nem csóválta meg, csak ment tovább. A külső pillantóba már csak akkor pillantott bele, mikor az út szélén fölkevert por elnyomta az asszony körkörösen hullámzó szitokmondókáját, a liba fulladásos torokhangjait, s amit már bizton nem hallhattunk, a dermedt farhátak lassú, necces labdák csöndtörését utánzó hirtelen neszfoszlányát.
Az utazóközönség teljes odaadással az utazás körülményei között hevert. Akadtak párok, akik összeismerkedtek, s legott zoknit cseréltek, mások tartották a távot, tudták, a szó fegyver, de a hallgatás olykor atombomba, megint mások régi ismerősként üdvözölték egymást, puszi-puszi, nyim-nyam, de akadt ott félszeg párocska, már évek óta szemező lány s fiú, akik, ha a térdük összeért, mintha olajkályha tombolna belsejükben, s talán előkerült a már évek óta erre az alkalomra elrakott avas dunakavics vagy zacskóba olvadt mandarinzselé, ám többnyire a biznisz ment a buszon is, márkát jenre, tojást 24-es biciklibelsőre, ópiumpipát leukoplasztra, zsírégető teát karmonádlira, rádiós bézbólsapkát önbeöntést segítő tölcséres gumicsőre cseréltek, s mind azonnal tudta, a csere jól sikerült, átvágta a másikat.
A sofőrnek valamiért jó kedve támadt, tán az éjjel nagyot horpasztott a sikeres benzinlopás után, s ahogy a hatvan marmonkanna anyag szemébe került az út egyhangú csíkozását kijátszva, bekapcsolta a rádiót, s a kis hangszórókon szolidan beadta az utastérbe a tánczenét, mely néhány decibellel újból az érthetőség szintjére emelte az amúgy duruzsolós beszédhangzavart.
A busz megállói néhány kilométerenként követték egymást, az utazóközönség csak pár személyenként változott, de újat hozni senki nem tudott a buszbelső egyébként színes életébe. Ám egyszer csak nagy csönd támadt. Már az első sorokban ülők adták tovább: látod amott a közelgő megállót?, ott, ott toporog piros disznóbőr táskájával az arany karszalagos ellenőr. "Rutinmunka az enyém", nyilatkozta hetekkel ezelőtt az ellenőr az "Izgalmas kérdések és viszontizgalmas válaszok" című riportázsban a helyi tévécsatornán, "rutinmunka, mert hisz bízom az utazók becsületében, azok mind becsületesek is, s fizetésem nem is annyira az istentelen potyázók kiszűrésére kapom, mint inkább ennek a szép erkölcsi tézisnek magamagát megerősítő megtartására és deklarálására". Az ellenőrt három napra rá elverték az árokparton, szájába menetrendet tömtek, hozzáláncolták a buszmegálló táblájához, a bokái és kézfejei közé egy méteres rudat erősítettek, élő X-ként állt ott, mint egyenletben megfejtendő ismeretlen, gatyáját térdig letolták, a füleit telitömködték petrezselyemzölddel, ingét szellősre megnyitották, s azt írták oda megnyálazott tintaceruzával, hogy "így jár az", de hogy hogy, azt már befejezni nem maradt idő, így hát a megyei rendőrkapitány egynapos tanácskozást hívott össze Balatonkenesén, hogy egyedül a szillogizmus módszerét kizárva megfejtsék a szöveg "eredetijét", s hogy mindezzel szemtől szembe megnyugtassák a lakosságot, az erkölcs ma Magyarországon nincs veszélyben mind egy szálig.
(Folyt. köv.)
