Iskolabank
Sikeres ülésszakot zárt az Országgyűlés kormányoldala: egy sor olyan törvény született meg, ami az eddiginél nagyobb szabadságot nyújt a kormánynak bizonyos gazdasági szervezetek működtetéséhez. Mire való végül is a kormánytöbbség, ha nem arra, hogy egy kormány megszabadulhasson a kezét (és pénztárcánk szabad használatát) korlátozó jogszabályi kötelékektől?
A kormánytöbbség miniszteri teljhatalmat szavazott meg az MFB vezető tisztségviselőinek kinevezéséhez és visszahívásához, hogy a fejlesztési bankon átfolyó százmilliárdok akadálytalanul kerülhessenek a legjobb helyekre. Az új MNB-törvény megszüntette a bank gazdálkodásának és törvényességének ellenőrzésére hivatott, részben a parlament által választott tagokból álló fb-t, amely mellesleg a belső ellenőrzés felett is munkáltatói jogokat gyakorolt. Ezután a belső ellenőrzést az ellenőrzött intézmény vezetője fogja munkáltatni. Elképzelhető, mekkora hatékonysággal.
Egyetlen porszem akasztotta csak meg a kormány gazdasági hatalmának kiteljesítését szolgáló törvényalkotói gépezetet: a nagy nyárelői kapkodásban éppen az a passzus felejtődött ki a pénzügyi salátatörvény végszavazásra került szövegéből, ami lehetővé tette volna, hogy a kormányfő közeli kezekbe került Magyar Posta meghatározó tulajdont szerezzen az alig 200 milliárdnyi közpénzzel kipofozott Postabankban. Pedig az urak jó előre ittak a medve bőrére: a bank áprilisi közgyűlésén az állam képviselője postafőnökök hadát szavazta be az igazgatóságba, a múlt kedden pedig megszületett a kormánydöntés arról, hogy milyen menetben teheti magáévá a bankot a posta.
De ne aggódjunk: ahogy eddig, úgy most is megtalálja a kormánytöbbség a módot a hiba kiküszöbölésére. Miként arra a jogértelmezési problémára is lesz megoldás, hogy vajon a Magyar Posta már ma "egyetemes postai szolgáltatónak" minősül-e, vagy ezt a státust csak az egységes hírközlési törvény hatálybalépésével nyeri el úgy karácsony táján. Mert a hitelintézeti törvény módosítása szerint egy ilyen elnevezésű valami kapna felmentést a 15 százalékos tulajdoni korlát alól.
Végül is ennyi hiba a leggondosabb törvény-előkészítésbe is becsúszhat. Pláne, ha a postástársadalom csillapíthatatlan bankéhsége miatt kapkodni kell. Hisz magától a miniszterelnöktől tudhattuk meg szerda reggel, mi végre is volt a nagy sürgölődés: a tulajdonszerzést megelőző pozícióosztás, az együttműködési koncepciót meg se váró kormánydöntés, a törvénymódosító indítvány. Nem másért, mint azért, mert így a kormány olyan elementáris közigényt elégíthet ki, mint amilyen a postások veleszületett vágya a bankárkodásra. Hogy végre helyreállhasson önbecsülésük, amit állítólag akkor vesztettek el, amikor az 1949-es államosítási hullámban elvették tőlük szeretett bankjukat, a Postatakarékpénztárt. (A csodaszép Hold utcai szecessziós épületről, amely az aktussal együtt az MNB birtokába került, nem esett szó, nyilván azért, mert az most már jó kezekben van.)
A postások önbecsülése valóban mindennél előbbre való. Erre hivatkozva nyugodtan megmásítható az egykori ígéret, hogy ha a kormány által kivezényelt "csődgondnokok" rendbe hozzák a bankot, akkor majd privatizálják. Hogy legalább egy része megtérüljön annak a pénznek, amit beleöltünk. Hogy ne nekünk kelljen újabb pénzeket adni a bank fejlesztésére, hanem ezt már az új (magán)tulajdonos tegye az övéből. Hogy ne avítt ötleteket kelljen fölmelegíteni a Magyar Királyi Postatakarékról, hanem a jelen kor követelményei szerint alakuljanak a dolgok a bankszférában is. Amikor, mondjuk, nem azt mérlegeli egy felelős kormányfő, hogy melyik szakmai közösségnek jár ajándékba egy bank, hanem azt, hogy mikor járnak jól a bank ügyfelei, és hogy mikor lehet mielőbb abbahagyni az adófizetők pumpolását.
Nekünk most éppen nem ilyen kormányfő jutott. Vigasztalhat viszont, hogy a miénk szívjósága határtalan. Nemcsak a kőbányászokra gondol folyvást. Lelke, mint most bebizonyosodott, a postásokéval is együtt rezdül. Titkos vágyainkat oly nagy empátiával kezelő miniszterelnökünknek javasolnám, legyen résen, hogy más lappangó társadalmi igényeket is időben észleljen. Én például biztos vagyok abban, hogy a postásokénál népesebb pedagógustársadalom is öntudatára ébred egyszer, és kivonul a Parlament elé: Vissza nekünk a takarékbélyeget! Mi is szeretnénk létrehozni a Magyar (Népköztársasági? Királyi?) Iskolabankot! Mi is vagyunk olyan jó bankárok, mint a postások! Évtizedekig nyaltuk a takarékbélyeget a nebulók füzetkéjébe, kitanultuk a bankszakma összes csínját! Ráadásul mennyivel több iskola van az országban, mint postahivatal. Naponta több millió gyerek és felnőtt fordul meg bennük, szerény pénzzel csinos kis népbank-fiókokká lehetne fejleszteni ezeket is. A fiókvezetők a matektanárok lehetnének (talán tudnak úgy számolni, mint a postások), az őrző-védő szolgáltatást a Defend helyett a testnevelő tanárok láthatnák el. A pedagógusi életpálya megtervezésén fáradozó kormány ezzel úgy adhatná vissza a tanárok önbecsülését, hogy egyúttal biztosítaná: életjövedelmük hamarosan konvergálni kezd a bankszakmában dolgozókéhoz. És még a diákhitel is könnyebben célhoz érne.
