Az Ember, Aki Barkasokat Gyűjt a lakó-Barkas előtt térdelt Zenit típusú fényképezőgéppel, térdnél kibuggyosodó mikrokord nadrágban, és kereste a megfelelő szöget, ahonnan a gépjármű jellege és egyénisége is megfelelően kidomborodik a leendő képen. Nem zavarta, hogy hetyke taxisok verik egymást a háta mögött, a Németvölgyi út sarkán, nem zavarta a nyest sem, aki rosszallva figyelte tevékenységét, a sünök meg egyáltalán nem zavarták, mert ők ilyenkor aludtak, jó szokásuk szerint.
Az utca alsó felén ekkor tűnt fel egy lány, uzsonnatáskáját átvetve vállán, arcán olyan mosollyal, mint akinek most sikerült észrevétlenül megenni fél doboz legót, és semmi kétsége sincs afelől, hogy élete napfényes, hosszú és boldog lesz. Kezében nejlonszatyor volt, benne az egész eddigi élete, mégis úgy lépkedett, mintha - csak neki - megmutatta volna Isten az eredeti terveket.
A nyest Henket nézte az út túloldalán, aki arról volt híres, hogy nyolcvanhat kemény telén egy lótetembe bújt a fagyhalál elől, míg az újpalotai közértbe végre megérkezett a kenyér, hogy ott várja ki.
Az Ember, Aki Barkasokat Gyűjt befejezte a fényképezést, és úgy ment el a lány mellett, hogy sosem fog emlékezni rá. A lány pedig bekanyarodott az első sarkon, és eltűnt egy kapualjban. Csak Henk maradt az utcán, meg a nyest, meg a verekedő taxisok a Németvölgyi sarkán, akik azon kaptak össze, hogy igaz-e Tamás Gáspár Miklós azon állítása, miszerint "a berezelt, már chartázni is képtelen szoclib médiabagázs (amelynek - hah! - magam is levelező tagja és védence vagyok, leider), most majd Csurkára osztja Torgyán avulóban lévő szerepét (...)", és már mintegy húsz perce, de egyre csökkenő lelkesedéssel osztották egymást rozsdás Wartburg féltengelyekkel - nos, ekkor Henk végre bement, a nyest meg tovább rágta a gyújtókábeleket, a sünök meg tovább aludtak, jó szokásuk szerint.
